Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Fried István: Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába)
zonytalanságot leplező akarat agresszivitásba átcsaphatása. A valóság az önazonosság artikulálódása, a nemzethalálon siránkozás viszont annak jelzése, hogy a siránkozók valójában nem tudják, hogy kicsodák, nem (nép)egyéniségek. Nem tűzik fel bal mellükre hazájuk bánatát, nem érdekli őket, hogy ki a lombárd, a görög, a germán, a római, a zsidó meg a gól, és nem gondolják, hogy egy kihaló ország fiai, nem szomorkodnak elveszett csatákon, a jövendőtől nem várnak csodát, a valóság több nékik mint az álom és pontosan tudják, hogy kicsodák. Mert Faludy György ezt az embernek-népnek önnön magával megteremtett békéjét tartja az egyéniség és a népegyéniség szinte legfontosabb megkülönböztető sajátosságának; ezzel szemben már-már A tömegek lázadása arctalan sokaságát idézi A Sixtusi kápolna, amely a magános-csöndes kontempláció múltjához párosítja az egymás mellett vagy egymáson szorongó harmincezer turista jelenét, a néma-önfeledt műtisztelethez a sznob tömeg-jelenséget. A Diogenész Oinoándából című vers a személyes sors és a bölcsesség Epikuroszához szól, hogy aztán a költemény vége az Epikurosz-felejtés bűnében marasztalja el a kortársi világot. A mű- és létfelejtés Faludy Györgynek jóideje visszatérő rettegése, a beszédes című Se múlt, se jelen című versben a „meddő jelen” sem a hagyományt nem tudatosítja, sem a jövőbe nem tekint. Eképpen a beszélgetés tárgya: „hogy tudomány van csak történelem / helyett” mintegy egyetemes múlt- és jövőtagadásnak lesz jelzésévé. A beszélgetés keretéül Pallas Athéné városának egy kávéháza szolgál, a távolban a Parthenon, a massachusettsi mérnök-házaspárral egy asztalnál ülve a múltba-jelenbe tekintő poéta és társa, valamint a jelent reprezentáló technokrata pár alkot együttest. Majd a zárószakasz: Eric felállt: „Menjünk, hisz még nem láttuk a Parthenont. Most nyitnak, úgy hiszem. ” „Parthenon? Az mi?”kérdezte Rosemary. Pár év, s ezt kérdik valamennyien. Nem apokalipszis, (és főleg) nem most: vághatnánk rá, mégis, mintha a szellem jelenségeit kiiktató jövőt megrajzoló tudományos-fantasztikus elbeszélések világa elevenedne meg, vagy az anti-utópiák uniformizált társadalmának képe tűnne föl egy pillanatra: az önnön múltját a nem-létezésbe száműzök magatartásán töprengve élvezés immár a végveszély versét írassa Faludy Györggyel. A jövő század lesz a végső keserű-ironikus rájátszás az Interncicionálé sorára, hogy ismét a verszárlatban az általános kultúrálatlanodást rója föl a jelen világának. A társalgásból locsogás lesz, egykor Márai Sándor diagnosztizált ekképpen, nem is szólva a beszédet és a hablatyolást egymással szembeállító Ortega y Gasset-ről és Heideggerről. Faludy határozottan vezeti a vers gondolatmenetét a kérdésekkel érzékeltetett bizonytalanság-tudattól a szomorú bizonyosságig, az értékek halódásától az értéktelen virulenciájáig, amely az egyetemes hanyatlást fogja okozni. Immár nem a római birodalom szétesésének okait kereső történészek „ dekándencia”-nyomozása üt át a vers szövegén, hanem a tömeg-,, kultúra” eredményezte üres beszéd uralmának tudósítása költözik a verssorokba, és így e tárgyi világ egyben önmagának készíti el sírfeliratát: üljetek le a TV-hez olcsóbb utakra, hallgassatok rossz zenét, filmet, mely nem hatol le a tudatba, 93
