Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Pomogáts Béla: A polgári ethosz (Választások után - új korszak előtt)
Új politikai kultúrára van szükség Az ország fiatal vezetőinek (és persze azoknak az idősebbeknek, akik szerepet kaptak, vállaltak a fiatal demokraták között) most igen nagy a felelősségük, ha ezt a vadonatúj öltözetet valóban el akarják készíteni. Ennek a felelősségnek a jegyében el kell kerülniük azokat a tévedéseket, hibákat és mulasztásokat, amelyek eddig mind a két kormányzati átalakulás: az 1990-es és az 1994-es kísérői voltak. Az elődök hibáiból tanulni kell és a fiatal Magyarország táborának egyik nagy erőssége éppen ebben, a tanulási készségben és képességben lehet: abban, hogy el tudják utasítani a magyar társadalomban, a hazai politikai ebiben történelmi okok folytán kialakult gondolkodási és viselkedési reflexeket. A korábbi rendszer-, illetve kormányváltozások egyik szinte elfogadott kísérőjelensége volt, hogy a hivatalba került párt, illetve koabció a maga számára kívánta kisajátítani a gazdasági hatalmat, a társadalmi befolyást, a közéletet, netán a kulturális életet, de mindenképpen a közvélemény befolyásolásának eszközeit. Ez a törekvés időnként feltűnő erőszakossággal járt együtt. A kormányzat, pontosabban a vezető állami tisztviselők, a parlamenti politikusok vagy a nagykövetek időnként úgy viselkedtek, mintha a választópolgárok akarata az egész országot hitbizományba adta volna egyetlen pohtikai csoportosulásnak, s párttulajdonnak tekintették az állami nagyvállalatokat, a bankokat, a privatizációs bevételeket. A pártérdekek és pártszempontok túlsúlya minden esetben a klientúra- építés kezdeményezésével és erőltetésével jár együtt. Ilyen pohtikai indíttatású khentúrák jöttek létre a gazdaság területén, a médiumok világában és a kulturális életben. A ldientúrák felépítésének legfőbb kritériuma a párthűség lett: aki az adott pártnak, egy adott kormányzati intézménynek vagy vezetőnek hűséget fogadott, az jó eséllyel indult a pozíciók megszerzéséért folytatott küzdelemben, és amíg hűsége töretlen maradt, addig minden támadással szemben védelmezte és erősítette a hatalom. Mindez kontraszelekciós folyamatokhoz vezetett, minthogy a személyes elkötelezettség kinyilvánítása vagy színlelése megelőzte a szakmai, erkölcsi, emberi értékeket. Egy függetlenségére ügyelő értelmiséginek ilyen módon eleve kedvezőtlen helyzetbe kellett kerülnie, minthogy nem állt mögötte pártérdek, pohtikai hatalom. A pohtikai táborok szerint struktúrálódó társadalomban, a khentúrák kiépítésének folyamatában természetes módon megnövekedett a karrieristák szerepe. Az elmúlt évtized karriertörténeteinek érzékletes leírásához valójában egy új Mikszáth Kálmánra volna szükség (kár, hogy a magyar elbeszélő irodalom erre a „mikszáthi” társadalombírálatra és lélekrajzra manapság nem vállalkozik). A nagy „pálfordulások” ideje természetesen 1989-1990 körül volt, midőn másodvonalbeli párttitkárok, szakavatott ateista agitátorok és különféle értelmiségi intézmények bizalmi emberei váltak egyik napról a másikra keresztény és nemzeti élharcosokká. Hasonló, ámbár kisebb mértékű tülekedések és arculatigazítások lezajlottak az 1994-es kormányváltozás idején is. Gondolom, a Fidesz vezetőit, az új kormány minisztereit most megkísértik azok, akik valamilyen hivatali pozíció, anyagi előny reményében könnyen változtatnak lobogót és lelkesen esküsznek hűséget az új hatalomnak. Mindez tulajdonképpen érthető, mondhatnám: „emberi dolog”, és többnyire nem kell hozzá száznyolcvan fokos fordulat, legfeljebb kisebb fazonátalakítás, ez pedig a közép- és kelet-európai pohtikai kultúrákban egészen megszokott dolog. Egy új korszak 81
