Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - A szavak közti csend (Ryszard Kapuscinskivel beszélget Kovács István)

— A Varsó közelében elterülő Kampinosi Rengetegben. Egy faluban, ahol apám tanítóként dolgozott. A hitleristák ugyanis engedélyezték az elemi szintű oktatást.

— Lehetett volna nyugodtahb helyet is választani: a Kampinosi Rengetegben - Varsó közelsége miatt is - aktív partizántevékenység folyt.

— Igen, ráadásul apám a lengyel földalatti hadsereg, a Honi Hadsereg katonája volt. Emiatt egyik helységből a másikba kellett szöknie. A háború kényszerű nagy vándorlás volt számomra. De falvak alkották mozgó életünk színterét. A falu mindezzel együtt nagyobb biztonságot adott, mint a város. A háború befejezése után aztán Varsóban telepedtünk le, s azóta is a fővárosban lakom.

— Emlékszik a romvárosra?

— Igen. Néha még ma is álmodom róla.-A romváros melyik gimnáziumába járt?

— Hogy e kérdésre válaszoljak, tudnia kell, hogy a német megszállás alatt lengyel gyerekek csak a hét osztályos általános iskolát járhatták ki. Én, miután elvégeztem a falusi általános iskola hetedik osztályát, a háború utolsó évében nem tanulhattam sehol. Nagyobb városokban működtek föld alatti középiskolák, titokban még érettségizni is lehetett, majd egyetemre járni. Igaz, akit lelepleztek, lett légyen tanár vagy diák, annak Auschwitzba vezetett az útja. A falu ebben a tekintetben is biztonságosabb volt, mivel sem föld alatti középiskolának, sem egyetemnek nem lehetett a színtere.

1945 őszén Varsóban a Stanislaw Staszic nevét viselő gimnázium tanulója lettem. Ez volt az egyik legjobb lengyel középiskola. De, hogy falai közé járhattam, annak egyszerű adminisztratív oka volt. Abban a körzetben helyezkedett el, ahol laktam. Emlékszem, milyen nyomorúságos körülmények közepette folyt az oktatás. Kiégett, ajtó, ablak nélküli, fűtetlen épületben helyezkedett el a gimnázium. A legnyomasztóbbnak azonban azt éreztük, hogy nem volt tankönyvünk. Azt tanultuk, amit a tanáraink mondtak, diktáltak. Hetvenen-nyolcvanan jártunk egy osztályba. 1950-ben érettségiztem.

— Mi volt a kedvenc tantárgya?

— A lengyel irodalom. Nem véletlenül, merthogy magam is írtam. Már érettségi előtt bemutatkoztam mint költő. Ez döntött későbbi életemről.

— Érettségi után mihez fogott?

— Éppen akkor, amikor érettségiztem, szerveződött egy ifjúsági napilap, a Sztandar Mlodych. Alapítói már ismertek, mint ifjú szépreményű diák-költőt. Még mint gimnazistát szerettek volna a lap munkatársának megnyerni. Egyszerűen azért, mert szakemberhiányban szenvedtek. írástudók ugyanis kevesen élték túl a háborút Lengyelországban. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Hitler és Sztálin az egész lengyel értelmiséget ki ne irtsa. így az érettségi vizsgám másnapján már a Sztandar Mlodych hírlapírója voltam. Azóta, vagyis negyvennyolc éve, azaz tizennyolcadik életévemtől kezdve vagyok újságíró...

— De közben egyetemre is járt. Milyen szakra?

— Természetesen lengyel szakra iratkoztam be. Akkor az egyetemre még felvétek vizsga nélkül be lehetett jutni. Egy évig jártam lengyelre, de képtelen voltam tanulmányaimat folytatni, mivel — a sztálinizmus éveiben — a munkahelyi fegyelmet és a hallgatói fegyelmet nem lehetett összeegyeztetni. A szerkesztőségben ugyanis reggel 8-kor kezdődött a munkaidő,^ de az egyetemi előadáson vagy szemináriumon is akkor kellett megjelenni. És a jelenlétet ugyanolyan szigorúan ellenőrizték, mint a munkahelyen. így a két előírásnak képtelenség volt eleget tenni. Minden előírt egyetemi óra szigorúan kötelező volt. A mai hallgatóság számára ez nyilván felfoghatatlan. Reggel nyolctól este nyolcig az egye54