Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - A szavak közti csend (Ryszard Kapuscinskivel beszélget Kovács István)
— Pinskben mindez a Piactéren volt. A tér egyik felén állt egy székesegyház nagyságú katolikus templom, átellenben vele egy óriási zsinagóga, mellette a pravoszláv cerkóv. Mi, mint kisgyermekek, e jelképszerű piactéren éltünk. Nem választott el bennünket egymástól korlát, határ, semmi etnikai, vallási, nyelvi jellegű megosztottság. Én is több nyelvet ismertem, természetesen játszótéri színvonalon, udvari szinten. Ahol közösen játszottunk. Én ebben a légkörben nevelkedtem. Távol mindenfajta faji, vagy vallási, etnikai konfliktustól, békétlenségtől, viszálytól.- Tehát azoknak a konfliktusoknak, amelyek a harmincas években, különösen élesen pedig Pilsudski halálát követően, 1935 után lobbantak föl, a hullámai nem jutottak el Önökhöz? — Ezek inkább Közép- és Dél-Lengyelország nagy városait bolydították fel, a keleti végek, a tágabb értelemben vett galíciai kulturális hagyományok, az Osztrák-Magyar Monarchia térben és időben kitágított tradíciói nem ismerték az ilyen típusú viszályokat. Úgy vélem, Milan Kunderának igaza van, amikor azt írta, hogy 1956-ban, amikor a szovjet tankok legázolták a magyar forradalmat, véglegesen földbe tiporták mindazt, ami a közép-európaiság kulturális hagyományából, politikai eszméjéből még a II. világháború után megmaradt. Mert sehol a vüágon nem volt szellemileg és kulturálisan ilyen gazdag együttélés a XX. században, mint a Baltikum és Adriatikum közötti térségben. Ez volt a jellemző jegye annak a tájnak is, amelynek szülötte vagyok. A normalitás. Annak tudomásulvétele, hogy az ésszerű vdág a több kultúrájú, több etnikumú, több nyelvű, több hagyományú világ. Ennek feltámadási lehetőségét is megölték az 1956. november 4-én Budapestre benyomuló szovjet tankok — utal rá szép esszéjében Milan Kundera. A magyar forradalom győzelmével annak is túlélési esélye lett volna, ami a Hitler és Sztálin II. világháború alatti együttes, majd külön-külön folytatott kultúrapusztító és népirtó, a hagyományos Közép-Európát. eltüntető gyászos ténykedése után még megmaradt.- Arról, hogy miként álltak neki ezt a világot a nácizmus és bolsevizmus vezérei 1939 őszén lerombolni, Ön is ír A birodalom első fejezetében. E fejezetben azt is érzékelteti, hogyan vált a gondtalan kisgyerekből a történelem gonoszával szembe találkozó koravénné. — Igen, e világra a Molotov-Ribbentrop paktum tett pontot...- Az nem derül ki az említett fejezetből, hogy a háborús éveket Pinskben élle-e át... — Csak részben ott. Egy idő után ugyanis el kellett menekülnünk a szülővárosomból. Mint tanító-család rákerültünk a Szibériába deportálandók listájára. Elhurcolásunk előestéjén illantunk el otthonról. Mármint anyám, a nővérem és én. 1940-ben Przemyslben találtunk átmeneti menedéket. Onnan pedig a németek által Lengyelországból kikanyarított, általuk megszállt, de a Német Birodalomba nem bekebelezett Főkormányzóságba szöktünk. Apámat, mint tartalékos tisztet 1939 augusztusában mozgósították. Szeptember 17-e után szovjet fogságba esett. De sikerült megszöknie azoknak a tiszteknek a csoportjából, akikkel később a katyni erdőben végzett a szovjet NKVD. Szerencsés véletlen folytán ő is eljutott a Főkormányzóságba. Megtörtént az a csoda, és ez akkor tényleg csodaszámba ment, hogy a háború elején szétszóródott és Szibériára, illetve apám révén halálra ítélt család egyesült.- A Főkormányzóságban túlélni a háborút, az is csoda volt. Önök hol laktak azokban az években? 53
