Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (8. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
nagy virágai voltak. Egy hajnalon aztán valakik kiásták a bokrot, kocsira rakták, eltűntek vele. Valamikor, régebben szürke volt ez a hely. Aztán a víkendház tulajdonosai elültettek egy kis rododendront. Elültették, éveken át locsolgatták. A bokor megnőtt, tele volt színes virággal. A szürkeség úgy érezte, veszélybe került, ezért támadásba lendült — elpusztította azt, ami másmilyen volt. Hiszen a szürkeség csak a szürkeséget viseli el. Ami sokszínű, annak el kell pusztulnia. Ami jobb, annak meg kell semmisülnie. Ami magasabb, azt alacsonyabbá kell tenni. A szürkeség egyöntetűség és egyformaság - alacsony, lapos, unalmas, silány, de milyen fensőséges, abszolút és despotikus! Az a hely, ahol a rododendron nőtt, megint szürke: a szürkeség helyreállította az eredeti állapotot - a szürkeség állapotát. Amikor demokráciáról beszélünk, nagyon ritkán vesszük figyelembe, hogy a demokrácia — annak ereje, tekintélye és működőképessége - függ az adott társadalom kultúrájának színvonalától, milyenségétől. Hiszen a kultúra alacsony szintje gyöngíti a demokráciát, lehúzza a mélybe, nem engedi kifejlődni, megerősödni. A demokrácia esélyeivel kapcsolatos viták mind haszontalanok, ha elmarad a társadalom kulturális színvonalának, állapotának elemzése. Ha egy társadalom kulturális szintje alacsony, a demokrácia helyébe a demokrácia karikatúrája lép. A posztkommunista országokban sok naív (vagy inkább ügyeskedő, dörzsölt) ember úgy gondolja, hogy a demokrácia olyan rendszer, amelyben mindent szabad. A valóságban a régi demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban az ellenőrzés, az engedelmesség, a fegyelem, a korlátozás, stb. mechanizmusai nagyon is erősek, általánosak, szigorúak és hatékonyak, éppen csak finoman és láthatatlanul illeszkednek a társadalmi lét szövetébe. Politikai vitáink üressége. Erkölcsi és kulturális üressége. Mert nem hangzik el bennük a franklini kérdés: hogyan lehetne valamit jobban csinálni, csak a lenini kérdést ismételgetjük: ki — kit? Cicero: „Non intelligit quid profiteatur” (Nem érti azt, amit hirdet). Hányszor jut eszembe ez a mondat, amikor különböző kinyilatkoztatásokat, véleményeket, kijelentéseket hallok mindenféle viták során. Mondom: - Milyen sötétség és kosz van itt nálatok! A válasz: - Nem a mienk az épület! Vagyis a probléma nem az, hogy miként legyen tisztaság, hanem az, hogy ki a felelős. Kinek a bűne a kosz. A kérdés nem a rendbetétel, hanem a bűnösök megtalálása. Milyen szűkén, felületesen és demagóg módon értelmezzük a környezetvédelem jelszavát! Rohamot indítunk a füstölgő gyárkémények, a mérgezett folyók, a kipufogógázok ellen. Ez, természetesen, helyes lépés. Ám nemcsak a nagyipar szennyezi a környezetet. A környezet védelméhez, ápolásához az is hozzátartozik, hogy lemossuk az ablakokat, befestjük a repedezett falat, rendbehozzuk a kerítést, izzót csavarunk az utcai lámpába, kiszellőztetjük a lakást. És az is, hogy tiszta ingben járunk, megmossuk a kezünket, lábunkat, eltüntetjük a ko47
