Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső

ról is szó esett lapjain, ámde valahogy leegyszerűsítve, naivizálva, valószínűtlen részletekkel megtűzdelve — valahol félúton a realista regény és a mese között, nem eléggé realistán, de nem is eléggé mitikusan. Akkori látásom számára nem könnyen eldönthetően, hogy a regény „magától” sikeredett-e ilyenné, vagy pedig szerzője eleve ilyennek szánta. Ergo, számonkérhetó'-e tóle a teljes, torzíthatat- lan-stilizálatlan valóság regénybeli felmutatása. Alighanem azért is okozva e téren némi zavart, mivel Gion eszközei, az azóta is változatlannak mondható alaphang ellenére, akkor korántsem mutatkoztak még minden tekintetben kiforrottaknak. Ellentétben a későbbi alkotásokkal, amelyeknek sajátosan lírai „félrealizmusa” vagy „félmitikussága” nyilvánvalóan tudatos törekvésről tanúskodik már — mivel némi látszólagos malíciával szólva, Gionnak sikerült annyira következetesen ragaszkodnia realista látószögből nézve hibának minősülő vonásaihoz, hogy azok bizonyos idő elteltével már eredetinek kezdtek hatni. Vagyis összetéveszthetetlenül egyéni hangnak, ami egyébként, állhat közelebb vagy távolabb olvasójától, ámde behízelgő „dallamával” nem ritkán feledtetni képes is a cselekmény kételyeket támasztó „ténykezelését”. Olykor viszont mégsem, úgy mint a nemrég olvasott Ne baleset legyen! című szintén vérzivataros félmúltunkat-jelenünket idéző novellájában — egyszerűen mert menthetetlenül képtelenség, hogy megbízó és megbízott az illetéktelen harmadikként jelenlévő elbeszélő társaságában állapodjon meg egy profi hozzáértéssel végrehajtandó bérgyilkosságban.

Mindegy, Gion egyszerűen ilyen, sőt attól Gion, hogy ilyen. Ilyenként is kell hát szem ügyre vennünk.

Ez a nap a miénk című regényét is tehát. Annál is inkább, mivel ez a regény a miénk is, függetlenül attól, hogy először a Forrásban jelent meg folytatásokban, majd könyvalakban is a budapesti Osiris Kiadó gondozásában. Sőt, úgy miénk, vajdaságiaké-délvidékieké ez a regény, ahogyan tán nem is volt még regény „ miénkebb”.

„Szép húsvéti reggel virradt ránk 1941-ben, amikor a magyar csapatok Szenttamás alá érkeztek, és akkor már biztosak lehettünk benne, hogy a szerb fegyveres csetnikek nem mernek bántani bennünket...” veszi ugyanis kezdetét Gion Nándor regénye. Azzal a bizonyos nappal, ami „magyar szemmel” nézve látszik csak a „miénk”-nek, s az általános eufória közepette „ezer évig” tartónak is egyúttal. Hogy ezután kisvártatva már a „Kár, hogy ez a szépséges ezer év négy esztendeig sem tartott” csüggedt észrevételét követően adjon helyet mások napjának. Pontosabban „napjainak”, annak a bizonyos 44-beli 45-nek. ami a maga töménységében ahghanem többszöröse volt az említett nem egészen négy esztendőnek. Mindenesetre ki(k)nek-ki(k)nek eljön a maga napja, ideje, csak ki kell várni — úgy a történelemben, mint a róla írt regényekben. Gionéban is tehát, mivel hogy e két, pont között, sőt némileg a másodikon túl is, időrendi sorrendben vonulnak el szemünk előtt az események, úgy, ahogyan azokat tájunk történelméből jól vagy rosszul ismerjük. A szerb templom tornyából leadott lövésektől és az azokat követő „átfésülés”-től, folytatódva a környékbeli partizánmozgalom főleg gabonagyújtogatásban megmutatkozó jeleivel, majd az ennek nyomán megrendezett sajkás-vidéki-újvidéki razziáról szóló hírekkel, miközben helyi szinten a „szövetséges” nemzetek között is kiéleződnek az ellentétek. Egyazon családon belül is akár: ekképp lesz az elbeszélő két sváb sógora közül az egyikből, a kommunista nyomdászból. Keveházi, miközben bátyja nem csupán Krebsnek marad meg, de lelkes nagynémetként vonul be az SS kötelékébe. Színre lépnek azonban a Dél-Bácskába telepített hányatott sorsú bukovinai csángók is, először a jobb élet reményétől eltelten érkezve, másodszor puszta létükben fenyegetetten tá29