Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső

vozva a vidékről. Ahogy nem maradhatnak ki a szövetségesi német megszállás napjai sem a helybeli zsidóság elhurcolásával együtt, hogy a kocka fordultával hamarosan a település német lakosai kerüljenek gyűjtőtáborba. Híven a megtorlás előre megfontolt programjához, amit a regény egyik szereplője zárt ajtók mögött ugyan, de nyíltan ki is mond: „A németeket az utolsó szálig el kell takarítani, benneteket, magyarokat pedig alaposan meg kell ritkítani.” Részben maguk ásta sírgödrökbe temetni őket, részben a hamarosan brigáddá gyarapítóit Petőfi- zászlóalj fegyvertelen vagy alig felfegyverzett katonáiként indítani őket megerősített védőállások ellen rohamra. Voltaképpen az elbeszélő „én” keserűen bölcs tanácsát kínálva föl egyedül követhetőnek: „A háborúban álljunk a győztesek oldalára, legyenek azok akárkik. Vonuljatok be a győztesek közé. De a harcmezón ne hősködjetek. Ássátok be magatokat a földbe, és lőjetek mindenre, ami mozog a túloldalon. Tirátok is lőni fognak. Ha valaki közületek élve marad, és visszajön, itthon teljes erővel fogjon bele a hangos hősködésbe. Féltéglával verje büszkén a mellét, és bizonygassa, hogy a magyar ifjúság milyen elszántsággal harcolt a fasizmus ellen. Ezzel talán megmenthetitek egy csomó szenttamási ember életét” — mondja ugyanis a szenttamási trilógia korábbról is ismert főhőse, Rojtos Gallai István, az eligazításért hozzá forduló fiataloknak. Miután már megúszta az önásta sír fenyegetését, ha ugyan nem a keresztvágó fűrészt is (elvégre mezőőr volt az istenadta) hála annak, hogy egyik korábbi megmentettje mégiscsak kötelességének érezte hálásnak lenni. Ahogy ezekben a kritikus napokban többször megtörtént.

Súlyos és sűrű a történelmi anyag tehát, beidegződéseim szerint kendőzetlenül „nagyrealista” regénybe kívánkozó mindenekelőtt. Teljes valóságot nyújtóba. Nem ilyen regény lett belőle, nem is ilyet vártam, nem is várhattam. Hanem inkább jól illeszkedőt a trilógia előző két kötetéhez, a Virágos katonához és a Rózsamézhez, Gion elbeszélői alkatából fakadót, hiszen a szerzőnek aligha kellett külön is ügyelnie rá, hogy a stílustörést elkerülje.

Vagyis Gion regényének képlete, mint mindig, ezúttal is egyszerű, mondható akár hagyományosnak is, főleg ha „hazaiban” gondolkodunk, magyar prózában. Amiért szövegében egyenletesen folydogáló mesélő-leíró részek váltakoznak többnyire rövid, oda-vissza ütögetett kérdés-feleletekből álló párbeszédekkel, hála a mindig közvetlenül megszólaltatott figuráknak, a „korszerűbb”-nek számító prózában meglehetősen gyakori közvetve beszéltetés, az olykor akár „direkt” mondatokkal-mondattöredékekkel megtűzdelt „átmesélő” megoldások úgyszólván teljes mellőzésének. Holott e módszer alkalmazása nemegyszer a figurák jellemzéséhez is kitűnő lehetősége kínálhatna, egészében is kiszélesítve a regényvilágot. Jobban, mint amennyire azt közvetlen beszéltetés teheti, az, ami igazán csak Móricznak sikerült, de talán neki sem mindig. És ami itt, Gionnál, sokszor sztereotip ismétlések révén teremt bizonyos feszültséget, alkalmanként „faulkneri” csúsztatásokkal váltva ki a maga hatását. Nemegyszer meg éppenséggel ibsenien „áthallásosak” is ezek a dialógusok, jól kiszámítottan kettős je- lentésűek — többnyire telibe találóak, de valahogy éppen ezért inkább drámába illőn. Vagyis amennyiben „elsődleges” hitelességet kérünk tőlünk számon, többnyire oda kell kilyukadnunk, hogy így, ilyen fokú sarkítottsággal, ritkán beszélünk. Gion alakjaihoz hasonlatos egyszerű vidéki emberek meg különösen nem beszélnek így, függetlenül attól, hogy amit mondanak sem mindig hihető éppen. Amiként az sem mindig, amit tesznek, amilyennek megmutatkoznak. Mert hát a börtönből szabadult Török Ádámról mégsem könnyű elhinni, hogy „lókötői” azaz köztörvényes bűnözői múlt után, csak azért sikerül ezekben a napokban a korábban általa kirabolt és őt eképpen mégiscsak joggal börtönbe juttató szerb

30