Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
Csak hát bármit tartsak is én a magam ízléséhez igazodva kritikai és mitikus-mágikus realizmusról, modern regényről és posztmodernról, féló', hogy a „bifurkáció” folyamata, „igazi”-ra, vagy „magas”-ra és „szórakoztató”-ra oszlása mindannak, ami valaha egészében művészetnek számított, napjainkra végképp bekövetkezett. Sajnos a próza terén is - alighanem úgy, hogy a „magas” igénnyel írt mű „mitikus” vagy „belterjesen irodalmi” lesz, miközben a reális világot mint tárgyat a lektűr (szerencsésebb esetben csak az igaztalanul annak mondott) sajátítja ki a maga számára. Többnyire az elcsépelt-unt eszköztárral, a könnyen megtanulhatóval és kevesebb invenciót kívánóval együtt, miközben a maga szintjén ugyancsak „mitikussá” lesz: nem mítoszt teremtve (ami egyébként realisztikus is lehet), hanem közegének társadalmi mítoszát, a tömegek értékrendjét fogadva el, s téve eleget a fogyasztói igényeknek. Alkalmazkodón mondva le a kritikaiságnak még a kereséséről is, „mímelve a mimézist”, élethűvé hamisítva, amit valóságként kíván tálalni. Kérdés persze, tehet-e másként. De talán mégis! Mivel e mindinkább elmélyülő' megoszlás ellenére mintha kivételek is akadnának. Nem utolsósorban említhetőként John Updike Nyúl- tetralógiája, amely mindenekelőtt a külső és belső valóság egyensúlyának megteremtésével alkot meg egy komplett világot, nem is akármilyen szinten figyelmeztetve arra, hogy a valóság teljes bonyolultságbani megjelenítéséről való lemondás nem feltétlenül tekinthető szükségszerűnek. Talán még a helyzet sem reménytelennek. Több minden Gion Nándor regényéről Minősíthetjük-e vajon mitikus realistának Gion Nándort?, merül fel bennem tehát mindjárt a kérdés. Egész, összehasonlíthatatlanul sajátos írói munkásságával együtt is, de akkor is, ha csupán legújabb művét, az Ez a nap a miénk című regényét vesszük kezünkbe. Gion prózája kapcsán, legalábbis a magam régi kialakult „magánesztétikája” (vagy ha úgy tetszik, előítélet-rendszere) tükrében, mivel... De talán előbb még másról inkább. Arról, hogy napjainkban „részünk minden nyomor”, „megír - hatóság” dolgában „szabadok vagyunk”. Emiatt is láthatnak napvilágot szinte egymás sarkába lépve, különböző, határon inneni és túli szerzők dokumentum- jellegű művei, korábban még közvetve is alig érinthető témákról. Amint azt „normális” körülmények közt illik is, megelőzve a szépprózát, s tehermentesítve is azt, ámde nem biztos, hogy feleslegessé is téve egyúttal, hanem inkább csak a rá háruló feladatot módosítva valamiképpen. Egyfelől az álcázás kényszerétől szabadítva meg, aminek eszközei alkalmasint a kellő ködösítés érdekében, „mitikusak” is lehetnek, másfelől viszont mentesek az „egy az egyben” realizmus terhétől - lehetővé téve a szerző számára a valóság tudatos elrajzolását, stilizálását, Gion esetében jól érzékelhetően és következetesen végigvezetve. Amiért is itt térnék tán vissza a Gion kapcsán fentebb feltett kérdéshez, nem félve akár annak felvetésétől sern, hogy miért „békülök ki” nehezen Gion prózájával, jóformán kezdettől fogva. Értve kezdeten annak idején pályadíjnyertes Testvérem, Joáb című kimondatlanul is Szenttamást idéző, de egynémely kényes téma érintőleges felvetésével „éberségi körökben” szintén némi berzenkedést eló'idéző regényét. Ami engem egészen más okok miatt késztetett fennakadásra. Éppen amiért a mi világunk elevenedett meg benne, sőt, fontos dolgaink28
