Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
szét célja a valóság pontos ábrázolása, akkor Tolsztoj a legnagyobb író.” így, igen, akár még függetlenül is attól, hogy Lev Nyikolajevics szemléletével, ember- és világjavító törekvéseivel, prófétai küldetésével, mennyire tudunk azonosulni. Ám, ha már Szerb Antal és Világirodalma szóba került, miért ne idézzem mindjárt az ugyanitt Dosztojevszkijről írtakat is? „Ebben a világban, ahová most belépünk, az emberek sosem alszanak. (...) Éjszaka magányosan járkálnak fel és alá nagy gondolataik közt vagy együtt ülnek, mérhetetlenül sok teát isznak és beszélnek, beszélnek, lázasan, önellenőrzés nélkül, mint aki tudja, hogy perceit megszámlálták és mindent, mindent el kell mondania. (...) Ezek az emberek másképp viszonyulnak tetteikhez, mint mi. A tettek egészen váratlanul, ésszel nem követhető módon rohannak elő lelkűk mélyéről; karjuk hirtelen fellendül és arcul ütik a velük beszélőt, aki ugyanilyen hirtelenül és magyarázat nélkül megérti, miért kellett a pofont kapnia, lehajtja fejét és beletörődik. (...) Dosztojevszkij abban különbözik a nagy realistáktól, hogy nem a mindennapi élet jellegzetes darabját akarja ábrázolni, hanem gondolatokat. (...) Dosztojevszkij alakjai nem szenvedélyeik, hanem gondolataik megszállottjai. Raszkolnyikov azzal gondolja végig gondolatát, hogy megöli az öregasszonyt...”, olvasható ugyanis itt egyebek mellett. Nem kis mértékben a magam ambivalensnek is mondható Dosztojevsz- kij-élményét idézve föl, illetve a magam bizonyos belső ellenállására is magyarázatot kínálva. Tekintve, hogy én Dosztojevszkijt viszonylag későn, Thackeray, Dickens, Stendhal, Flaubert, Tolsztoj, Turgenyev, Zola, Thomas Mann, Dreiser, Sinclair Lewis stb. után kezdtem olvasni. Vagyis a múlt- és e századi „nagyrealista” vonulat többé-kevésbé kiemelkedő csúcsait követően, hogy itt most „csak” a világirodalmi példák mellett maradjak. Akik mellett, miközben lólekábrázolásának legendás mélysége persze engem is magával ragadott, Dosztojevszkij világát nem igazán éreztem hitelesnek. Valószí nőtlenül t.eátrálisnak viszont annál inkább. Mindenekelőtt a „normálisok” jelenlétét hiányolva, megszállottjainak, eszelőseinek, nyavalyatörőseinek, gonosztevőinek és szentjeinek egymást tipró kavalkádjában. Tudva jól, hogy „ilyen is van”, ámde az „ilyenség” sűrűségén ismételten meg-megütközve. Na, de nem is ezért emlegetem itt most Dosztojevszkijt, hanem mert felbukkanása, úgy tetszik, idejekorán veheti elejét egy lehetséges melléfogásnak. Annak tudniillik, hogy a prózairodalom elfordulását a valószerűségtől, illetve annak külszíni jegyeitől, az „eszmei mondanivaló” elvesztésével, az „ideológiai tartalékok” kimerülésével, hiteltelenné válásával magyarázzam. Holott Dosztojevszkijnél ezt alighanem éppen az esztétikán kívüli, filozófiai-etikai mondanivaló túlburjánzása okozza, „próféciái hipertrófiája”, ha úgy tetszik, s ennek folyománya lesz a „belső” dolgok előtérbe kerülése is a „külsőkkel” szemben - ellentétben akár Tolsztojjal is, aki a kettő közti egyensúlyt sokkal inkább megőrzi. Ámde nem is ez a fontos itt most, hanem inkább az, ami közös bennük. Hogy ti. a kettejük által legmagasabb szinten képviselt nagy orosz (vagy „nagyorosz?”) irodalom egyben a „periféria” ellenállása is a „centrummal”, azaz a Nyugattal szemben, sok mindennel szemben, ami „haladás”-ként van forgalomban. Reakcióként az e térségben sokszor hívei által is nehezen megemésztett Ráció eszméire, jószerével a felvilágosodástól kezdve egészen a marxizmusig és anarchizmusig, ide értve az Európának felkínált belső erkölcsi megújhodás misztikus-szlavofil ellenreceptjét, ámde eredményként a célországokban inkább csak az egzotikusán „mély”-nek érzett „orosz lélek” mítoszát hozva létre. Mármint a maga idején, mert hát hol vagyunk ma már ettől? Ma, a Ráció térvesztésekor, a progresszió fogalmának tartalmatlanná válásakor, amikor az ide sorolható eszmék többé már nem jelentenek energiahordozót az író számára. Alkalmasint végképp nem, 25
