Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
mivel ez mintha éppen napjainkra vált volna igazán nyilvánvalóvá. Úgy tetszik, a tényezők egyikeként a próza „irreálissá” válására is kihatva. Pontosabban az újabb koriéra, hiszen korábban a csodás jelleg, a meseszerűség, nem volt éppen idegen a regénytói. Hogy is lehetett volna? Elvégre a műfaj a meséből sarjadt. Amiért is az a bennem (is) rögzült felfogás, miszerint a prózának (regénynek, novellának) lehetőleg minél inkább az „egy az egyben” valóságot kell „tükröznie”, némi joggal tekinthető' a regényírás egy viszonylag rövid, egy-másfél századnyi korszaka átmeneti „szabályának”, vagy inkább csak a regényelmélet gyakorlatban sokaktól be nem tartott múló fikciójának. Mintegy a felszínen egy ideig még tovább tartva magát, azután is még, hogy a háttérben egy és más történt már a prózával, mindenekelőtt a regénnyel. Elháríthatatlannak tetsző gyűjtőfogalmakkal élve, először a „modern” regény számtalan változatában, majd a „posztmodern”-ben bukkanva felszínre, valóságos és látszat-újítások, kísérletek és ellenkísérletek olyan dzsungelét hozva létre, amelyben cseppet sem könnyű, ám itt még csak célom sem lehet eligazodni. Amiért is elegendő lehet itt a három fő elágazás ehndítójára, Proustra, Kafkára és Joyce-ra utalni. Azzal, hogy ami Proust, „emlékezéstechnikáját” és általában az „énregény” előtérbe kerülését illeti, ezt mint olyant, önmagában abgha lehet a reabzmussal szembehelyezni. Akkor sem, ha az „első személy'’ szükségképpen „szubjektivizálja” és „relativizálja” a valóságot, azt, amit tudatunktól függetlenül létezhet ugyan (és ha ez számít itt, meggyőződésem szerint létezik is), ámde csakis valaki(k) tudatán át lehet megélni, függetlenül attól, hogy ez a tudat magáé a szerzőé és az egy időben sokat vitatott írói mindentudásé-e, vagy valamely tőle származó fiktív személyé (egy művön belül egyé, vagy többé), ami minden „beszűkülés” ellenére is fokozhatja a megmutatott valóságdarab hitelességét. Vagyis ennek ellenkezőjét állítani, olyanféle kanonikusán megszentelt „objektív” igazságok számonkérése lenne, ami követelményként a hajdan volt szocrealizmussal együtt szállt sírba. Mint ahogy nem „antirealista” Kafka sem, akinek lidércnyomásos világa éppen rémálomként hat kísértetiesen valóságosnak — függetlenül attól, hogy benne a fasizmus rémének előrevetítését látni, nem utólagos belemagyarázás-e inkább, alkalmasint belső és külső történések látványos találkozásának következtében, nem egyedüli példájaként annak, mi módon is képes „lepipálni” a történelem az irodalmat. Kissé más a helyzet James Joyce- szal... illetve nem is lenne más, ha az Ulysses cselekménye csakugyan egy kisszerű kereskedelmi ügynök egyetlen napja lenne, úgy, ahogyan az mifelénk, nem utolsósorban megint csak Szerb Antal nyomán, a köztudatban él, csakhát itt úgy tetszik, Sükösd Mihálynak kell igazat adnunk, aki szerint A világirodalom története szerzője nem olvasta végig a művet. Szerintem talán nem is túlságosan cso- dálhatóan, nem volt türelme hozzá. Mindenesetre a benne láttatott világ Leopold Bloom személyiségébe valójában bele sem fér, amellett, hogy a regény fejezeteinek különböző korokat idéző stílusváltozásai révén Joyce (és nem Bloom!) sokkal inkább az irodalom múltjának rétegződésében látszik kalandozni, semmint a korabeli Dublinban. Napjainkból visszatekintve rá tehát, tulajdonképpen az „irodalomból táplálkozó irodalom” posztmodern szindrómáját előlegezve. Borges, Nabokov, Umberto Eco, Esterházy világát, irodalmi allúziókat, újraköltéseket, parafrazálásokat, áthallásokat, megváltoztatott előjelű felhangokat, mindenekelőtt iróniát, de nem közvetlenül a valóságot célbavevőt, hanem olyat, amely az „elsődleges” irodalom „másodlagossá” átformálása által, közvetve reagál csak a valóságra. Szükségképpen egyfajta attitűdöt képviselve a valósággal szemben is, látszólag az irodalmat érezve fontosabbnak a valóságnál, valójában azonban azt sem komolyan véve. Alkalmasint a valósághoz fűző közvetlen szálak elvágása 26
