Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Olasz Sándor: A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)
(a katona) „mintha bizonyságot tenne, hogy más dimenziók is vannak, az ember pedig messzebbre nézhet, mint ameddig a szeme ellát. A virágos katona megtanította Gallait, hogy beléphetünk a mesébe, az abszolút időbe, konkrétabban megfogalmazva: lelkiállapotot válthatunk. Rojtos Gallai helytállóit, makulátlan maradt a hétköznapokban, ezért elnyerte a legfőbb jót: megláthatta az »ígéret földjét«, mint Bulgakovnál a Mester és Margarita.”8 Ha a művészetértelmezésben a századelőig vezetnek vissza a szálak, akkor a Virágos katona moralizálásában kortársi párhuzamokra gondolhatunk. A regény ily módon nehezen szakítható ki a hasonló erkölcstani kérdéseket fölvető hatvanas, (részben hetvenes) évekbeli magyar regényirodalomtól. Gallai fölismerése (el kell menni onnan, ahol a csúnya dolgok történnek) tökéletesen egybevág a létezett szocializmus jól ismert magatartásmodelljével: nem tehetünk semmit, de legalább a függetlenségünket őrizzük meg. (Gondoljuk meg. mit sugall például Konrád György regénye, A látogató. Az életlehetőségek behatároltsága csupán a szemlélődést, az elemzést és a tárgyilagos rögzítést engedi meg.) Ám a Virágos katona sokat vitatott befejezése is mutatja, hogy Gion azt a nemesen távolság- tartó életelvet már a regény írásakor sem tartotta egyértelműnek. „... a Virágos katona könyörtelen. Nem néz vissza rám.” Meghalt a mese, a háborúból visszatért Gallai csak nyomorult, jajgató embereket lát. Megőrizte ugyan — már amennyire lehetséges volt — a makulátlanságát, a világ azonban végzetesen megromlott. (Németh László mondja A történelem eszközeihexv „vagy az ügyet őrződ és te romiasz meg benne, vagy magadat őrződ, s az ügy romlik meg körülötted”.) Látjuk, Gion regénye sokféleképpen tesz eleget a metaforikusság követelményének: a szövegben nagyon sok helyi metafora található, a metaforák sorokat, láncokat alkotnak, s_ arra is akad példa (a szerb lovasok karácsonyi száguldozása, Gallai és Török Adám nagy rohanása a befagyott folyón), hogy egyetlen metafora vagy metaforikus szerkezet sem található, az eseménysornak mégis többletjelentése van. Ez az elbeszélői módszer azonban nem hatja át a mű egészét. A János-napi kártyacsaták leírása (a párhuzam nem jelent egyúttal modalitásbeli hasonlóságot) akár egy Mikszáth- vagy Móricz-regénybe is bediene. Gallai háborús megpróbáltatásainak a bemutatása pedig éppen azt a vizionáló látásmódot nélkülözi, amelyhez egyébként Gionnak igen jó érzéke van. A mű 10. fejezete így meglehetősen didaktikusra sikerült. Az is elgondolkodtató, hogy Gionnál - a dél-amerikai (mágikus realista) regényekhez képest — hiányzik az olyan tevékenységek leírása, mint a szerelmi vagy fekete mágia, az alkímia, a boszorkánykodás vagy éppen jövendölés. Igaz, itt is van egy (kártya)jós (vö. a Száz év magányban Püar Ternera), a vándorcigányokkal élők, barlangokban lakó Szentigaz, aki a hamiskártyázásra tanítja meg Gallait. Eredet-kereső, eredetet fetisizáló műnek sem mondható Gion regénye, noha a második fejezetben utalás történik a citerás őseire. Az íráshoz több szállal kapcsolódó genealógia inkább olyan, a mágikus realizmushoz aligha sorolható művekben játszik szerepet, mint Nádas Péter, Bereményi Géza vagy Lengyel Péter regényei. A sokféle hiány után azonban egy nagyon jelentős egyezésről kell beszélnünk: az elbeszélés, a történetmondás öröméről, a beszédében élő hős kitüntetett szerepéről. Graham Swift szerint az ember egyébként is „történetmondó állat”, „folyvást történeteket kell mondania”. Az is igaz, hogy nem tipikus énelbeszéléssel van dolgunk. A hang mindvégig Gallaié, a látószög azonban olykor 8 Féja Géza, i.m. 218. 20
