Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Olasz Sándor: A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)
még akkor is távolít a személyességtől, ha grammatikaiig első' személyű az elbeszélő'. Az első' huszonnyolc oldalon például Gallai mint szerzői elbeszélő' elmondja, Krebs hogyan látja Szenttamást, milyennek tartja a magyarokat. Csak az első' fejezet végén derül ki, hogy amit Gallai Krebsről elmond, azt majdani feleségétől, Rézitól tudja (.később nevetve mesélte el ezt nekem”). Perszonális elbeszélést igazán csak a második fejezettől kapunk. Ekkor világosodik meg az is, hogy az elbeszélés ideje jóval későbbi, mint az elbeszélt idó'tartam. (Gallai egy 1931-es házasságlevelet talál, a történet viszont a századfordulón kezdődik és 1920-ig tart.9) A továbbiakban két alkalommal is megszólal egv 3. személyű narrátor (a 6. fejezet elején a szenttamási svábok tanácskoznak: mi legyen gyerekeikkel a német tanító halála után, s a 9. fejezetben Krebsék beszélgetnek a verbászi evangélikus lelkésszel), aki kizárólag olyasmiről tudósít, amit Gallai nem ismerhet, mert az álmodozó citerás fiú nem lehetett jelen. A nézőpontok és beszédhelyzetek ravasz trükkjei is azt bizonyítják, hogy nem valami spontán, folklór emlékeket idéző mesélőkedvről van szó. A kritika ugyan gyakran emlegeti a Virágos katonával kapcsolatban a mesét, a narráció tüzetesebb vizsgálata viszont nem igazolja a mese vagy a pikareszk elbeszélő formáihoz való reflektálatlan visszatérést. Ezért is találó Márkus Béla megállapítása: „az előadásmódhoz nem kapcsolódnak a közvetlenség, a meghittség emberi értékei. (...) Személyesség az elbeszélő formában, elidegenítési szándék a mondanivalóban.”10 11 Ez a távoli tó-elidegenítő módszer azonban nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy a történetelvűség, történetszerűség, olykor az elbeszélés fölgyorsított ritmusa a Virágos katona egyik szembetűnő sajátossága — a szereplő, a jellem történetnek való alárendelése nélkül. Erre a műre is érvényes lehet, amit Todorov az Ezer-- egyéjszaka meséiről mond: „a szereplő potenciális történet, mégpedig életének története. Minden új szereplő új történetet jelez. Az elbeszélésemberek birodalmában vagyunk.”11 A Virágos katona szövegformáló eljárásai arra mutatnak, hogy Gion nagyon tudatosan kísérletezik az elbeszélés funkcióival. Elbeszélője a narratív lendület különféle változatait (kivonatos elbeszélés, jelenet, leírás, ellipszis) használja föl. Gallai visszaemlékezik életére, ám olyan retrospektív technikát követ, amely eltér az első személyű narráció klasszikusnak tekinthető mo- delljétől. Gallai ugyanis későbbi nézőpontból rekonstruálja élete korábbi menetét, azonosul korábbi önmagával, s nem a már valamiféle távlattal rendelkező bölcs szólal meg. Láttuk, a narráció lényegében nincs összhangban a lírai, mesei (vagy csak annak hitt) életanyaggal. Különös feszültséget hoz a nyelv is, amely meglepően redukált, mindenféle barokkos szerkezetet nélkülöz. Jól mondja Pintér Lajos: „a nyelv pedig a végletekig leegyszerűsített, csupasz, tudatosan szikár. Talán épp azért, hogy a történet romantikájának ellenpontját megteremtse, a nyelvezet romantikátlan, dísztelen.”12 Irodalomtörténetében Kulcsár Szabó Ernő azt írja, Gion „hősei világát a lélektani artikuláltságú ábrázolás jelképi-szimbolikus tartalmaival felerősítve igyekszik megjeleníteni”.13 Az analitikus lélektaniság azonban nem jellemző a 9 A trilógia második kötete (Rózsaméz, 1975) időben 1941-ig tart, s a harmadik regény (Ez a nap a miénk, 1997) innen folytatódik. 1976-ban a Forum Kiadó egyszerre is megjelentette az első két kötetet Latroknak is játszott címmel. Az 1982-es magyarországi kiadás is ezen alapul. 10 Márkus Béla: Jelkép és valóság. Gion Nándor regényei. In: A betokosodott kudarc. Bp. 1996. 196-197. 11 Idézi Bényei Tamás, i.m. 133. 12.Pintér Lajos: Aki latroknak is játszott. Gion Nándor prózája. In: A vadszeder útján. Bp. 1989. 199-200. 13 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Bp. 1993. 84 21
