Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)
san, továbbra is ugyanúgy utaztam és telefonálgattam az anyaországba, mint azelőtt, holott okkal gyaníthattam, hogy lehallgatják telefonjaimat. A bizalmatlanság megmaradt, a követelések viszont elmaradtak, gyors változások jöttek, a vezető és még-vezetőbb körökben megindult a liftezés le- és fölfelé, mindenkinek megvolt a maga baja, rólam mintha megfeledkeztek volna. Mindent összevetve: közéleti tevékenységem érzésem szerint jó ideig hasznos volt, nem mondhatom, hogy rossz szájízzel léptem ki belőle. Megpróbáltam ezt is, de éppen ideje volt abbahagyni és visszatérni az irodalomhoz.- Nyilván most már sok mindenre visszanézel: a fiatalokkal, az újabb generációkhoz tartozókkal milyen volt a kapcsolatod?- Említettem már, hogy az én nemzedékem szerkesztői lebukását követő rövid szürkeség után jelentkezett egy újabb, módfelett tehetséges generáció, kézbe vették az Új Symposiont, a folyóirat egyre jobb lett, egyre merészebb, a fiatalok jó írásokat publikáltak és ifjonti lelkesedésükkel, amint már az egypárti rendszerekben törvényszerű, gyűjtögették a rossz politikai poénokat. Velük nagyon jó barátságban voltam, mármint a fiatal írókkal, szerkesztőkkel. Akkor éppen az Iróegyesület elnöki székében ültem, az ifjú emberek gyakran felkerestek, segítettem nekik megváltani a világot, bár nélkülem is igen markáns elképzeléseik voltak a világ megváltásáról, nagy elszántsággal és következetességgel tették a dolgukat, gyűjtögették a rossz poénokat, és amikor összegyűlt a kellő mennyiség, felülről közéjük csaptak. Ekkor összezavarodott a viszonyunk. Tudniillik megint csak közéleti pozíciómnál fogva kénytelen voltam közelről végignézni lefejezésüket, beleszólási és döntési jog nélkül. De ott voltam a közelben, ami sokféle találgatásokra adott okot. Jöttek is a találgatások. Mert ezzel a csapattal kegyetlenebből bántak el, mint velünk. Minket csak kirúgtak a folyóiratból, de azután hagytak élni, őket viszont egzisztenciálisan is megnyomorították, utcára kerültek, egy ideig dacoskodtak ugyan, végeredményben mégis szétoszlottak. Én közben rádiós főnök lettem, néhányukat behoztam fizetett és szélvédett munkahelyre, másokat is igyekeztem szerepeltetni, és úgy-ahogy megfizetni, de ez már nem pótolta a régi együvétartozást, és aztán még kitört a polgár- háború is, a fiatal veszélyeztetett generáció tehetséges tagjai nagyon-nagyon szétszéledtek a közép-európai világban. A legszívósabbak és a legtehetségesebbek szerencsére a felszínen maradtak szétszakadozva is, kapcsolataink azonban teljesen alkalmivá váltak. Kár. Újabb erőteljes vajdasági írónemzedékre még várni kell.- Mostanáig mintha szeretnéd zárttá, teljessé formálni mindazt, amit a Vajdaságban nem sikerült lezárnod. Tanúja voltam, milyen friss lendülettel írtad meg regényciklusod újabb „fejezetét" Ez a nap a miénk címmel, azt a „fejezetet", amelyet jó huszonöt évig otthon nem tudtál megírni. Milyen nehézségeid voltak közben? Ha valaki „sokáig" cipeli a témáját, könnyen túlléphet rajta...-Régóta szeretném összekapcsolható részekkel időben zárttá tenni azt a világot, amit regényekkel, novellákkal építgettem eléggé tudatosan, bár nem időrendi sorrendben. A hetvenes évekkel kezdtem, azután visszaaraszoltam az ötvenes évekig, majd egyre nagyobb ugrással egészen a századfordulóig, innen haladtam ismét előre a második világháborúig, és ekkor már kialakult 14
