Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

„Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”

Gion Nándorral beszélget Fűzi László

t Ír ándor! Lassanként elmondhatjuk, hogy évek óta Pesten élsz, de valójában mennyire éled meg Pestet? Elbeszéléseidbe bekerül a pesti világ is, de szinte mindig vajdasági vonatkozásokkal, utalásokkal, a Vajdaságból származó emberekkel, hősökkel. Kikkel beszélgetsz például?

— Immár öt éve élek Budapesten, otthon érzem magam, ami azt jelenti, hogy illene már alaposabban megismerni ezt a nappal kissé szürke, éjszaka nagyon sötét várost, meg ezt az egész rosszkedvű társaságot. Sokáig azt hittem, hogy jól ismerem. Amikor még vendégként jártam ide. Amolyan előkelő, nem túlságosan el ók: elő, de kellőképpen pénzes vendégként, akit anyagi vonatkozásban legföljebb csak az érdekelt, hogy mennyibe kerül a taxi, de az se nagyon. Emlékszem egy délvidéki magyar értelmiségire, jóképű vagány fiú volt, a hatvanas években és a hetvenes évek elején gyakran járt Magyarországon, vidáman élt itt, evett, ivott és hajkurászta a nőket, és minden látogatása köhögéssel zárult. Ilyenkor a zsebéhez kapott, mert tudta, hogy ötezer forint alá csúszott a költőpénze. Szentül meg volt győződve, hogy csalhatatlan szervezete torokkaparással jelzi, hogy ideje szedelőzködni és visszamenni a határ túloldalára újabb tőkét gyűjteni. Pedig azokban az években az ötezer forint még igen tekintélyes összegnek számított. Ebben a nagyképűs- ködó' korszakban írtam egy pesti naplót, féléves itt-tartózkodásom után. Az irományomnak elég nagy lett a visszhangja, dagadozott a mellem, évekkel később azonban rájöttem, hogy több helyen is felületesen, tájékozatlanul, hogy azt ne mondjam, felelőtlenül fogalmaztam. Igaz, volt néhány tebtalálat is. De akkor már nem csupán a taxiórákat figyeltem, hanem a villamosjáratokat is. Vagány barátom Vajdaságból nősült, lenyugodott, egyre ritkábban lépte át az országhatárt, túl sokat köhögött volna. En továbbra is szívesen látott vendég voltam, de egyre megfontoltabban nyilatkoztam, aztán végleg ideköltöztem, a kenyérárakra is figyelnem kell, meg a sok emberre körülöttem, akik nemcsak írók, pincérek és taxisofőrök. Néha már merészelek írni róluk, leginkább vajdasági szemszögből, nem akarok mégegyszer az ifjúkori nagyképűség hibájába esni. Egyébként szerencsém van, ez időnként előfordul azokkal is, akik kisebb-nagyobb bajjal küszködnek. Sokféle emberrel értekezhetem, zongorahúr-készítővel és rákkutatóval, főállású anyával és sebészorvossal, buddhista szerzetessel és matematikussal. Persze írókkal is. De az irodalomról nem szeretek beszélgetni. Mozgalmas, nyüzsgő világba kerültem, sok témát kínál.

5