Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)
- írásaid világa átalakulóban, mondtam az előbb. Törekszel-e ennek a nyüzsgő, forrongó világnak a megértésére, megírására, avagy maradsz, mert maradnod kell, vajdasági magyar írónak?- Még pályakezdő koromban és igen rövid ideig neveztem magam következetesen vajdasági magyar írónak. Az első szakmai megmérettetések után inkább a magyar írónál maradtam, aki a maga módján természetesen továbbra is ragaszkodik szülőföldjéhez. Tavaly megjelent regényem is témájával és szereplőivel elejétől végig délvidéki. És még igen sok megírandó témát hoztam magammal, só't bizonyos szereplők utánam jönnek. Mondok egy egészen friss példát. Előzetesen csak annyit, hogy én Szenttamás legkisebb, mindössze nyolc házból álló utcájában nőttem fel. Ebből az utcából a polgár- háború idején rajtam kívül még hárman költöztek át Magyarországra. Az egyik jólkereső üzletember valamelyik világcégnél, a másik vegyeskereskedést nyitott és szép házat vett egy békés kisvárosban, a harmadik jó ideig tétován kóválygott a határ innenső oldalán, dehát őt mindig kissé nehézfejűnek tartottuk, már az is remek teljesítménynek számított a részéről, hogy elszökött a sorozás és a lövöldözések elől. Nemrégen megdöbbenve olvastam a nevét az újságokban. Országos körözést adtak ki ellene. Megcsapolt néhány pénzintézetet. Nem fegyvernek látszó tárggyal követte el tettét, hanem bankkártyával, vagy valamilyen más trükkel. Hat-hét millió forinttal visszasétált a határ túloldalára, a pénzt nyilván elrejtette, és mivel az idő tájt éppen elhalkult a lövöldözés, hajlandónak mutatkozott bevonulni a jugoszláv hadseregbe, gondolván, hogy egy hősi hadsereg nem adja ki bűnbánó katonáját külföldi hatóságoknak. Szerintem egészen épkézláb stratégia volt, bár a helyzet azóta megváltozott. A pénz viszont nyilván megvan valahol. Vagyis azt akarom mondani, hogy életrevaló határon túli magyarokkal töltődik fel az anyaország, hiszen abból az egyetlen kis utcából is — magamat persze leszámítva - igencsak talpraesett emberek jöttek ide. Kénytelen vagyok írni róluk, hiszen segítenek eligazodni ebben a zűrzavaros, vagy ha úgy tetszik forrongó világban.- Sorstársaid, barátaid sokat írtak az áttelepülés nehézségeiről. Nálad viszont sehol nem olvastam erről. Mégis: hogyan lehet ezt megélni? Benne élsz egy világban, aztán pedig egy másikba kerülsz bele. Voltál-e otthon azóta, hogy eljöttetek?- Számomra Budapest és Magyarország sohasem volt idegen környezet. A második világháború idején beleszülettem ebbe az országba, vagy négy évig állampolgára voltam, nem sok eseményre emlékszem ebből az időből, legfeljebb arra, hogy akkor feküdtem életemben először - és hogy lekopogjam ezidáig - kórházban, egy rosszul beadott védőoltás után Szegeden vagdalták szét és varrogatták össze dagadt jobb karomat, kiváló munkát végeztek, a jobb kezemmel azóta sincs semmi baj, ifjú koromban egészen magas szinten röplabdáztam, só't birkóztam is. Igaz, hogy közben ismét átrajzolták az országhatárokat, anélkül, hogy az én véleményemet is kikérték volna, a szegedi kórházzal, ahol mellesleg most a lányom orvosként dolgozik, hosszú időre megszűnt a kapcsolatom, én körülbelül száz kilométerre délebbre kerültem, valamiféle kapcsolatok azonban továbbra is megmaradtak. A háború vége felé az atrocitások elől elég sok rokonom kényszerült északabbra menekülni, köztük apám egyik nővére is, akinek az volt a bűne, hogy a magyar időkben 6
