Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Gion Nándor: Aranyosról , illetve kettős szerelmeimről (Naplórészlet)

— ma is szent meggyőződésem, hogy nélkülem sokkal jobb élete van, az más dolog, hogy én piszok-rosszul jártam, de sok hibám mellett van egy nagy erényem: saját téves vagy vitatható döntéseimért és lépéseimért sohasem szoktam másokat okolni, és ha nagy meleg szemek helyett apró gyíkszemeket választok, az is kizárólag csak az én hibám, mentségemül legföljebb csak annyit hozhatok fel, de azt is csak magamnak, hogy gyerekkoromban Szenttamáson számomra ma is érthetetlen okokból az volt a hiedelem, hogy a gyík Isten rendkívül kedvelt állatkája. A kígyókat gyűlöltük és üldöztük, a gyíkokat azonban mosolyogva néztük, gyöngéden megsimogattuk hosszú hengeres farkukat, amikor a napon sütkéreztek, igaz, egyszer az egyik napozó gyík beleharapott simogató mutatóujjamba, és akkor kételkedni kezdtem, hogy tényleg Isten kedvelt állatkája-e, de erről valahogy gyorsan elfelejtkeztem. Előfordulhat ez másokkal is. Később, jóval késői)!) eszembe jutott, attól kezdve nagyobb odafigyeléssel idéztem fel gyermekkori élményeimet, ezek nyomán könyvek is születtek, regények, novellák, még filmek is, némelyikkel időnként majdnem elégedett voltam, a gyíkszemek is megtaníthatják az embert hasznos dolgokra.

A korai szerencsétlen naplónak jóformán semmi köze sincs a gyermekkorhoz, felnőtt és friss élményeket vetettem papírra, nem mindig kellő megfontoltsággal, de gyorsan meg akartam írni, talán mégsem volt egészen tiszta a lelkiismeretem, mert Aranyosnak címeztem, neki magyarázkodtam egy mottófélével, amit kapkodva imigyen tákoltam össze a napló fölé:

Mindent megírsz majd, ami csak történt? - kérdezte F. A, amikor eljöttem Pestről.- Igen — mondtam.

F. A. sírt és mindenfélét kérdezett tőlem, én pedig mindenre igent mondtam, holott jól tudtam, hogy semmit sem fogok írni arról, ami történt. Legfeljebb majd kigondolok valamit. De azt is csak F. A. kedvéért.”

A rövid bocsánatkérő szövegben kétszeresen hazudtam, mert végül is azt írtam meg, ami történt, néhol okosan, néhol ostobán sarkítva, a kettős szerelemről azonban őszintén szóltam, bár némi álszenteskedéssel. Közben sokat gondoltam Gallai nagyapámra, aki az ilyesmit sokkal egyszerűbben és végső soron elegánsabban oldotta meg, letagadta a legnyilvánvalóbb szerelmi ügyeit is, aztán, hogy véget vessen a házi perpatvarnak, a lármának és veszekedésnek, játszani kezdett a citeráján, és énekelt is hozzá, szép érces hangon énekelt vidám és szomorú dalokat, és a végén mindig jó hangulatot teremtett, amikor már nevetni is lehetett. És tudott énekelni akkor is, amikor a kettős szerelmeknél sokkal komolyabb, néha véresen komoly bajok zúdultak rá, és nagyanyámat haláláig szerette. Eddig három regényt írtam róla, most készülök a negyedikhez, ezt is kissé irigykedve fogom megírni.

Merthogy a hallásom legfeljebb közepes, és a hangom rekedtre fáradt a dohányfüsttől, Rojtos Gallai István ez ügyben is még idejében, tizenhét éves koromban, amikor az első cigarettára rágyújtottam, megpróbált kiokítani, mondván, hogy az ember önként csak olyasmibe fogjon bele, amihez megvannak az adottságai, ő például már hatéves korában elkezdett dohányozni, de soha életében nem köhintett a füsttől, én viszont, mivel nem fogadtam meg tanácsait, kerek negyven éve minden reggel úgy köhögök, mint a göthös szamár. És persze, hogy nem tudok szépen énekelni szerelmi bajaimban.

2