Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Lukácsy Sándor: Alibaud (150 éve írta Petőfi Az apostolt)

szágba, megint Párizs, utcai verekedésbe csöppen, párbajban segédkezik, szerencsétlennek érzi magát, öngyilkossági tervet forgat a fejében, végül úgy dönt, inkább a királyt öli meg. Egy egzaltált ifjú.

Hasonló sok volt akkor Franciaországban, és nemcsak ott. Musset írta meg, szépen és pontosan, a század elveszett nemzedékének vallomásait (Les Confessions dun enfant du siécle). Elzúgtak Európa háborúi, az új kor nem kínál sem karriert, sem eszményt, a valóság unalmas és csömört okoz, a szenvedély ringyót ölel, a mocsok árad, fertőz, fojtogat, pénzhajhászok és megalázott szegények társadalma, minden hit elszállt, maradt a nagy-nagy bizonytalanság, szürkületi világ (crépuscule), átmenet fény és sötétség között, de nem lehet tudni, hajnal vagy alkonyat, kezdet avagy vég.

Országomat egy lóért! - kiáltotta Shakespeare menekülő' királya; életemet egy ideálért! - kiáltotta a kor reménytelen ilja.

1834-ben kiadták, hosszú szünet után, Saint-Just műveit, a jobbik Európa olvasta, Liszt Ferenc is, Alihaud kölcsönkönyvtárból vette ki, mert szegény volt. Párizsban a Saint-Merry kolostor utcájának barikádjánál elvérzett száz republikánus felkelő', a szabadság szentjeinek glóriája szállt fejükre, Alibaud rajongott értük. Ideálok, de nem sikeresek. Saint-Just hiába igazgatott seregeket, a forradalom elbukott; a republikánusok maroknyi csapata hiába volt hó's, jeladásukra a forradalom ki sem tört. Eredményt csak az egyéni tettől lehetett várni, a példa egy német diák, aki leszúrta Kotzebue-t, mert a hatalom béresének tudta, az ó' nevét vette föl George Sand. Elérkezett a magányos merénylők történelmi órája.

A 20. század terroristáinak nincs semmi közük hozzájuk. Ezek válogatás nélkül gyilkolnak, tömött járműveket és áruházakat robbantanak föl, lehetőleg távirányítással, versek, azt hiszem, nem szólnak róluk. Azok szemtói szembe támadtak, célpontjuk a zsarnok, a gyűlöletes Egy, minden szenvedés, bűn és gyalázat fó' oka, a rossz megtestesítője, tettük amennyire valóságos, legalább annyira szimbolikus, fegyverük szakrális költó'i téma. Kényszer hatása alatt cselekedtek, mákonyos szédületben, ők voltak az igazságtevés kokainistái.

„... gondolkozzál az okain is tán” — hallgatni kellene Kosztolányi szójátékos rímére.

A merénylők sorra kudarcot vallottak, ölni akartak, őket ölték meg. Történelmi szerepük villanásnyi, nagyjelenetüket a tárgyalóteremben játszották el. Tudtak viselkedni. Alibaud csak a becsületét védte (kellett, mert köztörvényes vétkekkel is vádolták, ez nem századunk találmánya), megbánást és félelmet nem mutatott.

— A király ostromállapotba helyezte Párizst, kormányzás helyett uralkodni akart, Lyonban és a Saint-Merry kolostor utcájában polgárokat mészároltatott le, keze véres és gyalázatos, meg akartam ölni.

— Nép, gyáva vagy, tűröd szenvedésedet, meghunyászkodol, botot érdemelsz!

Védőtanúit elutasították, többször megvonták tóié a szót, siettek.

Kivégézését a hajnali sötétség órájára rendelték el, amikor Párizs még alszik.

Aztán: arcmását litográfiákon terjesztették, kiadták (apokrif) testamentumát, George Sand Brutushoz és Cassiushoz hasonlította: „Alibaud szent...” — és prózakölteményben szólította meg: „Úgy siratlak, mintha magzatom volnál, kit kilenc hónapig hordoztam méhemben ... Lépj derűs mosollyal vesztőhelyed lépcsejére, oltár az... Szívem, szerelmem, gyermekem....” Flabuert a Education sentimenlale-ha egy Alibaud-rajongó alakját szőtte be.

De mit nekünk Hekuba, mi közünk nekünk, magyaroknak Alibaud-hoz? Lehet, hogy nem is kevés. Louis Blanc részletesen beszámolt Alibaud tettéről, peré78