Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Ferdinandy György: A hegy
Tante egyébként a Fehérpataki névre hallgatott. A vidék lassan, de biztosan elmagyaro- sodott. Anyai nagyszüleim már tősgyökeres magyar családnak tartották magukat. De hogyan festett egy ilyen tősgyökeres család? Dédapám, Szabó János, építész volt. Maradt róla egy sötétbarna kép. Lehet rajta talán negyven éves, gondosan nyírt bajusza és szakálla van. Egyenesen a szemembe néz, nyugodtan komolyan. A hagyomány szerint ő tervezte a kőbányai Szent László templomot. Ükapám, az öregebbik János, Kassán született, foglalkozása földműves. De ezzel a Szabó Jánosok ága el is apadt. Az öreg felesége Czeto Anna, szlovák. János, a fiú pedig német lányt vett feleségül, Preiss Erzsébetet. A szakmából, mert Lisbeth felmenői is építőmesterek. Ezen az ágon egészen Rothenburgig vissza lehet vezetni a családfát. Az ősanya, Anna- Margaréta Flohr, még a Tauber partján született. Róluk csak annyit tudunk, hogy napszámosok voltak. Taglöhners — közölte velem a városi levéltárban egy tisztviselő. Akkoriban ez volt itt Amerika. Egy napszámos unokája építette fel a palotasort a Nagykörúton. Nagyanyám, Szabó Emília, Rejtő Sándorhoz ment feleségül. A Rejtő család Haltenbergerből magyarosított. A fáma azt tartja, azért, hogy a Műegyetem első diplomása, dédapám, ne egy német nevű hallgató legyen. Ennek az ősnek Rosenthal Vilma volt a felesége. A negyvenes évek elején anyám kiállíttatta mind a két keresztlevelet. Vilma néni ősei Galíciából kerültek - via Kassa - Budapestre. Születési helyük Jenikau, Hostaczov. Magyar név itt is akad azért a családban: a néni édesanyja Babocsay Anna. Róla a nevén kívül semmit se tudok. Magyar család! Kavarognak körülöttem a Seengerek, Reunerek, Schumannok. Pavurik Anna, Gurdely Johanna. Barna dagerrotípiákon mosolygó kerekarcú öregasszonyok. Számomra már idegen ez a múlt. 1956 után, amikor — a menekülttáborban - visszahonosítottak volna a németek, nevettem egy nagyot. Igaz, szeretem hallani, ha valahol németül beszélnek. A szavaknak párás zsemlyegombóc és grízgaluska íze van. A múltból nekem már csak ennyi maradt. A háború végén szüleim nemzedéke elmenekült. 1956 után pedig az én korosztályom szedte a nyakába a világot. Polgárosodás! A Hegyen lassan képződik a föld, és mire megtapadna a sziklán, jönnek a völgyből az újabb légvédelmi ütegek. Utolsó nekirugaszkodás Ülök apám mázsás íróasztalánál, nézem az utcán menetelő diáklányokat. Reggel a villamosmegállóból igyekeznek fel az Arany János Gimnáziumba, délután pedig ellenkező irányba teszik meg ugyanezt az utat. Olyan ez a megfigyelőhely, mintha egy repülőgép műszerfala lenne. Télen, mikor csupaszok a fák, jól látni a várost: jobbra a Kisgellérthegyet, balra pedig, a Rózsadomb és a Hadtörténeti Múzeum között, még a Dunából is elővillan egy barna szelet. Ezt a dolgozószobát mindenestől én találtam ki magamnak. A Hegynek támaszkodik és Kelet felé néz. De, ha jól meggondolom, mindenütt, ahol csak megtelepedtem, kelet felé nyíltak az ablakok. Strasbourgban a Rajna-hidat láttam, a francia tanyán egy domb mögött, a szigetvilágban pedig a tengerből kelt fel a nap. Lehet, hogy nemcsak én: minden nomád kelet felé néz, és nyugat felé halad. Elszántan, anakrónikusan. A lemenő napot ritkán láttam. Egyszer kimentem a Sziget nyugati partjaira. Volt ott egy romos világítótorony, megnéztem magamnak, hogyan bukik a tenger vízébe a nap. Azután visszamentem a keleti végekre, és újra elfoglaltam a posztomat. Mondják, hogy öt géniusz metszőpontján fekszik itt ez a város. De az én génjeimben nem helyhez kötöttek a géniuszok. Haladnak, valahonnan és valamerre. A kínai faltól az óceánig. Gyalogtúra, kétezer év. Ha nem sántítanának az ilyen magyarázatok. Elszánt, makacs mozgás. Jenikau, Kassa, Budapest. A Rajna völgye, Párizs. És így tovább. Csak a sok apró megtorpanás jelzi, hogy ez itt nem honfoglalás. Kényszer, és nem természetes folyamat. Mostanában mintha már nem lengene ki olyan könnyen az inga. Elmúlik az élet. Ülök apám mázsás íróasztalánál, nézem az utcán menetelő diáklányokat. 130
