Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szepesi Attila: A zöld küszöb
Út közben sok mindent megtanul az ember. Például, hogy van egy hatodik géniusz is: amit önmagából hoz létre az ember. A mediterrán népek rókaságából egy csipetnyi, vagy éppenséggel a hideg ráció, amit bohéméletnek neveznek a párizsiak. A kétségbeesés, ami a mi északkeletünk öngyilkos végleteiből a sejtekben marad. Mert a térbeliségről, ha egyszer beledolgozta magát, nem tud többé leszokni az ember. Itt, magánkilátóm műszerfalánál is valahonnan és valamerre látom a dolgokat. Mindazt, amit fél évszázadon át hurcoltam magammal, mint fáradt folyók a hordalékukat. Egyszer, még a háború eló'tt, színes nézólcét vett a vurstliban apám. Tömzsi kartonrudacska volt, régen a Vidám (akkor még angol-) parkban árultak ilyen csodálatos tárgyakat. A rúd belsejében maroknyi törmelék, megháromszorozva, mivelhogy tükörből voltak a falak. Az ember újra meg újra összerázta, és csak bámulta a fantasztikusnál fantasztikusabb alakzatokat. Forgatom én is a kacatjaimat. Nincsen semmi megrendítő' a varázscsó' belsejében, negyven éve ugyanazok az emlékszilánkok keresik benne az egyensúlyukat. Szétesnek, összeállnak, más és más szögből mutogatják magukat. Én pedig eljátszom velük, mert hiába azonosak az összetevők, az eredmény soha, még véletlenül sem ugyanaz. A város mélyén elhangzott már a déh harangszó. Nemsokára jönnek le a Hegyről a lányok. Végigszökdécselnek itt eló'ttem a járdán, nevetgélnek, kiabálnak. Hamarosan véget ér ez a nap. Szepesi Attila A ZÖLD KÜSZÖB V w annak zugai az országnak, melyeket láthatatlan, ám annál eltéphe- tetlenebb fonalak kötnek össze. Egy romok borította hegyoldal - Budaszentlőrinc — a főváros határában. Egy kolostorrom Pilisszentkereszten. Egy másik — Bükk- szentlélek — fenn a Bükkben, a Garadna-patak forrásvidékén. És továbbiak: Nagyvázsonyban, Zsámbékon, Veresmarton, Tokajban, Felnémeten. Egy tölgy- erdő kerítette templomrom a Káli-medence szélén, közel Salföldhöz, melyet hol klastromvölgyinek, hol kőkútinak említenek a régi krónikák. Némelyiknek a helye már csak sejthető, mert nyomtalanul elveszett, mint például a fehéregyházai kolostor, mely Óbuda határában állt, valahol a Hármashatárhegy tövében. Mint a (korántsem teljes) felsorolásból látható, eléggé szerteszóródtak a térben. Ami bennük első látásra is közös: mind hegyen, hegy alatt, a vadon küszöbén állt. Mind a hajdanvolt pálos szerzetesek tanyája. Az a tény, hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendre emlékeztetnek, önmagában is elegendő volna, hogy szót ejtsünk róluk. Hogy - földrajzi távolságuk ellenére - együvé soroljuk őket. Mégsem ez az oka, hogy velük foglalkozunk. Van közöttük valami mélyértelmű összefüggés, melynek a XX. század embere számára is lehet némi tanulsága. Önmagában a hely, a vadon közelsége, lehetne érdekes véletlen. Utólagos belemagyarázás. De itt nem erről van szó, ahogy az kiderül a pálosok krónikáiból, a szerzetesek elmélkedéseiből. A pálosok tudták, mit tesznek, tudták, mit miért tesznek. A rend története úgy kezdődött, ahogy egy szerzetesközösséggé általában kezdődni szokott. Voltak remeték, akik egyéni nekibuzdulásból kivonultak a 131
