Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Lázár István: Honnan, miként, kik (Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép)
ismerkedett eló'magyarok és magyarok történelmi útját. Másrészt a szerző hangsúlyozza törekvését új források bevonására, szemben azokkal, akik hosszú időn át ezt elhanyagolva, csak „a meglevő adatok új és még újabb kombinációival kísérleteztek”. S a „forrás” itt a legtágabban értelmezendő': az lehet rekonstruálható időjárási tényező is, és még annyi más. Nota bene, éppen az eur- ázsiai sztyeppét érintő, paleobotanikai és egyéb módon megismert éghajlatváltozásnak bizonnyal szerepe volt ama keletnyugati népvándorlás kiváltásában, amelynek tág keretébe a „mi", végül a honfoglalásig vezető utunk is helyezhető. Lehetetlen itt végigkövetnünk Róna-Tas bőven adatolva s gyakran ütköztetve- vitázva kinyilvánított álláspontját a magyar előtörténet és a honfoglalás alap- és részletkérdéseiben; az olvasót magához a műhöz utaljuk. Talán helyesebb néhány óvatos megjegyzést, netán fenntartást fogalmazni meg. A szerző maga is óv a források közül a nyelvészetiek túlbecsülésétől. Ez a kísértés azonban őt is el-elragadja. Másrészt, bár okkal és szellemesen ír némely régészeti adatok és interpretációk buktatóiról, főként a tárgyi kultúra, valamint a rítus és az etnikum összekapcsolhatásának nehézségeiről, fenntartásai e téren talán túlságosak. S egyik utalásában egyszerűen csúsztat. Az nem érvénytelenít régi temetésmódokból levont következtetéseket, hogy ma a hamvasztás például számos társadalom, szubkultúra, vallás körében egyaránt elfogadott. S mára a régészet módszertana is mind „ravaszabb”: keresztbizonyításokkal jobban elkerülheti a téves értelmezéseket. Hasonlóan túl tartózkodónak érzem őt az antropológia tekintetében. A koponya és a csontok méreteire alapozott antropometria korlátáival szemben a mai szerológiai (vércsoport) és genetika (DNS) vizsgálatok lehetőségei roppant sokat ígérnek. Ami a besenyő támadást illeti, mint ami a magyarok a honfoglaláshoz vezető elmozdulását indukálta, ennek ténye nyilvánvaló. Súlya azonban mérlegelendő. A honfoglalók Pannónia megszállása után oly hamar és oly hevesen vetették bele magukat — a persze már korábban is gyakorolt - harcias, zsákmányoló kalandozásba — mily eufemikus elnevezése ez merész hadi vállalkozásaiknak! -, hogy ez egyszerre bizonyítja: mennyi hadrafogható férfierővel rendelkeztek és mennyire biztonságban érezték magukat máris az új szállásaikon. Ragadjunk is ki itt egy részadatot — talán nem kötözködésül. 895-ben a magyarok a rajtuk diadalmas besenyők és az ellenük bosszút szomjazó bulgárok harapófogójába kerültek. S egyik seregük a bulgároktól csapdába ejtve az Al-Dunánál súlyos vereséget szenved. E nekik diadalmas csatában — a nevezetes Fuldai évkönyvek szerint — a bulgár veszteség 20.000 harcos volt. „S ha a győzteseknek ennyi volt a vesztesége, mennyi lehetett a magyaroknak?” — tűnődik a szerző. Nem tudom. Ám erős a gyanúm, hogy az olyan számokat, mint ez is, erős fenntartással kell kezelni. A nagyságrendjük se biztos. A középkor teli olyan, apokaliptikus beszámolókkal, amelyekben a rémségek mértéke vagy a halottak száma jelképes értékű; alig jelent mást, mint hogy „nagy” avagy „sok”. (Ha például pár évszázaddal utóbb a tatárjárás akkora pusztítást végzett volna hazánkban, amint azt több jeremiáda állította, akkor alig a tatár eltakarodását követően a király nemigen kezdhetett akkora ország-rekonstrukcióba, amiként az történt, legalábbis elkezdődött már IV. Béla alatt; akkor ugyanezen munkálatokra csak több nemzedékkel utóbb kerülhetett volna sor. Róna-Tas elég óvatosan ír arról, hogy a besenyők „üldözte”, a kazár kaganátusból kiszakadt magyarok beköltözése a Kárpátmedencébe - tehát: a honfoglalás - menynyire volt átgondolt, tervszerű művelet. Magam tudatos választás nyomán nagymértékben megtervezettnek és jól vezé- nyeltnek vélelmezem — ezért is vezethetett el azután, egy évszázadra rá, az államalapításig. Nagyobb figyelmet érdemelne viszont az a geopolitikai mező, hatalmi háló, amelyben ez a magyar vállalkozás végbement. Némely, a térségben érdekelt erők — ám aligha mindegyik! - ellenében. Főként arra gondolok itt, hogy az ekkor még meg nem rokkant kazár kaganátus 94
