Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Kovács Sándor Iván: A Várdomb tövében
Bessenyei György, Krúdy Gyula, Sipkay Barna, Galambos Lajos, Ratkó József, Csák Gyula, meg Czine Mihály nélkül, Váci Mihály Mari rokonai-ja, Innen még nem látszik-ja, Osztály könyv-e, Én szőke városom-ja, Bürokronéziája nélkül, Kosa Ferenc Tízezer nap-ja, Itélet-e, Mérkőzés-e, Másik ember-e nélkül. Meg Benczúr Gyula, Fehér Gábor, Geduly Henrik, Józsa András, Kiss Lajos néprajztudós, Kiss Lajos Tanítóképző' igazgató, Margócsy József, Sárdi Béla, Túróczy Zoltán, Vietórisz József nélkül. Sok országos jelentőségű iskolája és Bessenyei Főiskolája nélkül. Felemeló' méltóságú és gyakran zengő' harangszavú evangélikus (1786), református (1873), görög katolikus (1896), római katolikus (1902) templomai nélkül. Homokja, almája, krumplija, dohánya, tanyavilága, szélsőségei, tűró' (=trpak, tirpák) múltja és tápászkodó jelene nélkül. Meg most már olvasom- hallom, keleti kapu jellegű zűrzavaros szabad-piaca és már megint és még mindig legszűkölködóLb állapotokat tükröző' statisztikái nélkül. Nehéz (volt?) benne felneveló'dni. Nehéz volt otthagyni is. Kovács Sándor Iván A VÁRDOMB TÖVÉBEN Bihar vármegyéből, Hogy te ez kis helyből Származtál oltalmunkra (Debreceni Szappanos János) zülólielyemen, a Bihar megyei Esztáron azóta sem igen jártam, hogy világra hozott anyám. A Hazamegyek a falumba, a Séta a bölcsőhelyem körül alaphelyzetét átéltem mégis számtalanszor ott lent a Részeken, a Partiumban: a Berettyó-ér túlsó partján, a kismarjai várdomb tövében. Kismarja, a szomszédos határszéli falu, a szóló'skertek vége már oda rúg ki a román határra. Anyám szülei és testvérei laktak ott a várdombtól künduló Bánát utcában. Alig egyéves voltam, amikor 1938-ban mi is átköltöztünk, s bár három esztendő' múlva odahagytuk végleg, a nyarakat azután is mindig lent töltöttük két öcsémmel. Mióta eszemet tudom, emlékszem arra is, hogy Kismarja Bocskay Istvánról nevezetes: a fejedelem faluja volt, ez a helység szerepel eló'nevében (Stephanus Bocskay de Kis-Maria), a Bánát utca végén emelkedő' dombon egykor a Bocskay-várkastély magaslott. Szablyás szobra körül naponta megfordultunk: a templom melletti nagy hársfa alatt felbuzgó artézi kútra jártunk ivóvízért. A tüskés kóróktól gazos várdombot is sokszor megrohamoztuk Páka, Csüröp, Vasók, Kuhn, Báthon nevezetű pajtásaimmal, de gyerekkorom boldog esztendőiből csak a szétriasztott libacsapatok gágognak vissza; a nevek furcsa, ó'si zenéje, a Bocskay-hagyomány tudata persze későbbi fehsmerés. Most, hogy emlékeimnek szüárd támaszt keresve belétekintettem Kismarja történeti és néprajzi irodalmába, meglepetéssel látom, mennyire sajátos körülmények igazgatták e falu fejló'dését, s valóban mily eleven ó'rizó'je a Bocskay-hagyománynak. Habokai Márton nótárius már 1795-ben iskolai használatra összeálhtott kátéba foglalta „privilegiált vagy magyarul szabad Kismarja városa” történetét. A káté szerint a skólabeh deákságnak min- denekeló'tt azt kellett tudnia, hogy Kismarja azért neveztetik „Privilegiált szabad városnak..., mert Bocskay Istvántól, nemes Erdély országának és akkor az ahhoz tartozott Részeknek törvényesen választott fejedelmétől ajándékoztatok; meg örökös szabadsággal.” A 59
