Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Kovács Sándor Iván: A Várdomb tövében

következő kérdés így hangzott: „Hol született ez a fejedelem?” A válasz pedig: „Ezen városnak az északi részén levő várban, amely várnak helye most is elevenen megtetszik..."

A várkastélynak „mostan is elevenen megtetsző helyén” vívtuk mi egykor gyermekkori csatáinkat, s úgy tanítottak bennünket is a családi káték: ott született Bocskay István. Az életrajzi irodalom Bocskay születési helyéül Kolozsvárt fogadja el, a kismarjai hagyomány - persze csak tudományos érvekkel bizonyítható - lehetséges igazát azonban maga a fejedelem adománylevele támogatja. Az oklevél Bocskay által tollba mondott alapszövegét Kismarja monográfusa, Varga Gyula találta meg: „Illenék-e megfeledkeznünk arról a helyről, arról a mi igen kedves szülőföldünkről" - hagyta ránk a fejedelem „ahonnan a mi eleink, ükapáink, nagyapáink, ősapáink eredetüket... véve magukat nevezték és neveztették, s ahol... csendes nyugvásra eltemettetni, sírboltokat és síremlékeket emelni kívántak.” Bocskay - akinek szülei kétségkívül kismarjai földben nyugosznak (a régi „templomnak hátulsó szakasza alatt levő kriptában”, írja „a dolognak szemmel látott tanúját” is megnevező Hobokai nótárius) valóban fejedelmi kiváltságokkal ruházta fel „igen kedves szülőföldjét”. Varga Gyula összefoglalásával szólva Kismarját kivonta a földesúri hatalom alól, önálló bírói jogkört, teljes önkormányzatot adott a községnek, az úgynevezett „taksás városok” adóján kívül felmentette az állami adóterhek kötelezettsége alól, és megillette lakosait a tizedmentesség, valamint a személyi jogok polgárias rendszere is. A páratlan privilégiumokat bírva Kismarja afféle falusi városállammá lett parasztfalvaink sorában, kiváltságai érvényben maradtak szinte egészen a XIX. század közepéig. A kivételes jogállapotok közepette Kismarja azonban nem fejlődött még csak mezővárossá sem. Már az alapfeltételek is hányoztak - adja okát a történész —, s többek között a földrajzi települési tényezők, a környező mocsarak megszabta területi szűkösség, az önálló fegyveres erő hiánya magyarázzák, hogy lakosai mindig is csak „a szántásban, vetésben”, s főképp „barmok tenyésztésében... gyakorolhatták magukat”.

A teljes egészében magyar és református lakosság szigorú kálvinista erkölcsöket vallott (1731-ben például még „ocsmány, duhaj táncért” is megbélyegzés és pálcázás járt), egyszersmind erős történelmi tudatosság, rátarti karakter, az emlékezés erőt adó szívóssága jellemezte a kismarjaiakat. A falunak századokon át hatalmas anyagot őrző külön levéltára volt, de hiába tett ünnepélyes esküt Bocskay-kalpagban a mindenkori kismarjai főbíró (,,A város leveles-boltját a maga épségében megtartom és aszerint, amint kezem alá adatik, következőmnek hiányosság nélkül átadni felelet terhe alatt magamat kötelezem”), csak töredékei kerültek a megyei levéltárba. A történelmi emlékezet magvetője megint csak Bocskay: 1606-ban iratokat hitelesítő pecsétet is adományozott Kismarjának. Alighanem a legkülönösebb falusi pecsétnyomó ez a magyar régiségből. Masits László debreceni művészettörténész pontos leírásából tudjuk: pecsételőlapján magát Bocskayt ábrázolja, mint „erős fejedelmi Héroszt”, trónuson ülve, darutollas forgóval díszített fövegben, szab- lyával, buzogánnyal. Az ábra „környülírása”: Pro Deo et Patria - Az Istenért és a Hazáért. Ugyanez a „környülírás” ékesíti a falu 1616-ban kiöntött, ma is szépen zengő ércharangját, a pecsétnyomó Bocskay-ábrájával együtt. És ami még érdekesebb, a faragott-festett ábrázolást nem tűrő protestáns templomok esetében valósággal párját ritkító: régtől fogva ott függ Bocskay István arcmása a kismarjai templom fehér falán is; főhelyen , a szószék mellett. Dobrossy Zoltán tiszteletes úr most ugyan a képnek csak hűlt helyét mutatja, mert éppen a debreceni Déri Múzeum mesterei restaurálják, de Kovács Péter, az új művelődési otthon vezetője naiv bájú, rusztikus szépségű kerámia domborműveket tesz elém: kismarjai gyerekek munkái, s mindegyik Bocskayt ábrázolja teljes harci díszben. Habokai mester kátéjának tanítását íme így ismerik és hagyományozzák a fejedelem falujában az utánunk jövők, a legifjabbak is.

Anyám családjáról persze semmit sem őriztek meg a falu krónikái, pedig ahogy a forrásokból látom, Gencsi nagyapa nem is könnyen elnyerhető tisztséget viselt: kerülő, azaz csősz volt, „a város” konvenciósa. A Bánát utca is: a legszegényebb a faluszélen, azon túl, a Berettyó felé már csak a cigánysor húzódott. Meglepődöm, hogy a régi térképeken Bánat utcaként találom. Ha talán csak elírás is, beszédesre sikeredett. A nádtetős, deszkakémé- nyes, szabadkürtős kis házat eladták, majd lebontották, amikor Gencsi Sándor kerülő és Nagy Ágnes, a falu híres főzőasszonya kiköltözött végső nyughelyére, a most már nem is használatos öreg temetőbe. Aki ma végigmegy a Bánáton, romlást, pusztulást tapasztal:

60