Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Kántor Lajos: Tágkeblű tájhaza

emeleti lakása már úgy vonzza (majdnem úgy), mintha Kolozsvárt a Széchenyi tér felé járna (nem Mihai Viteazul szellemétől áthatottan — aki a piactér mai névadója). Visszafele nézve, elevenné válnak emberi és tárgyias valójukban a hosszabb-rövidebb ideig befogadó otthonok - még elősorolni is sok valamennyit; csak amire jól emlékszem, merre kell(ett) kerülni az ágyat, asztalt, hol voltak a könyvek, az előszoba kapcsolója, ne részletezzem tovább. Nagy-Budapest térképe rajzolódik ki a Rökk Szilárd-Somogyi Béla, Fészek, Pelsőc, Kékgolyó, Hajós, Hegedűs Gyula, Darányi Ignác, Nagymező, Fő utca, Villányi út, Csengery, Tamási Áron, Városmajor, Egry, Igmándi, Muraközi, Krúdy Gyula, Semsey Andor, Borbolya, Wallenberg, Szabó Ilonka, Neptun, Bimbó, Visegrádi, Bogár, Szirom utca, Baross tér, Kosztolányi tér, Józsefhegyi, Budafoki, Lipótmezei út hálójából. És adjuk hozzá még Cinkotát, Csömört, Dunakeszit. Ismétlődő napok vagy csak órák, de tartósan beépültek az életembe, életem egy-egy szakaszába. Család, barátok, a kortárs irodalom.

És, szigorúbb válogatásban, egy kevésbé sűrű vonalháló — a vidék Magyarországát jelezve. Vidék vagy másképp (esetleg igazabbul) központ? Ha Szeged, akkor Ilia Mihály. Ebben a tudatban nyilván sokakkal osztozom, ez azonban nem irigység forrása, inkább örömre alkalom egy fenyegetőn megosztott, gyűlöletekkel terhes közéletben. Kecskeméten Szekér Endre többször kölcsönbe vett, papír-borításban az enyémmel, a kolozsvárival vetekedő, tágkeblű íróasztala. Délebbre, határral elválasztottan, Újvidék, ahol ma is Bori Imre vár az állomáson, akár fájós lábbal. Alsó-Lendva új szerzemény, szeretném sokáig megőrizni. Erdélyen belül, változó intenzitással, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Nagyvárad. És egy másik, Kalotaszentkirály (és Tordaszentlászló és Szék s a Maros menti Kerelőszentpál) után fölfedezett kistáj, Tusnád közelében: Mikóújfalu. Falusi iskola, falusi plébános, megtartó család. Másképpen az, mint ami még keletebbre, Alsó- Csernátonban, a messze sugárzó Haszmann-portán, múzeum-közeiben látható.

Hosszú listámmal, két-három névvel, tudom, még nem sokat mondtam. Ha történetekkel, művelődéstörténeti (bővebb) utalásokkal, versidézetekkel társítanám én is a város- és faluneveket, akkor is a példaadó Szerelmes földrajz koordináta-rendszerében maradnék. Holott a bennem most tudatosuló, évtizedek óta épülő, de a családi, baráti hűtlenségek (?) által felgyorsított felismerést próbálnám ezúttal elfogadtatni - kitágítani a tájhaza fogalmát, talán még azon is túl, amit Illyés Gyula a „haza a magasban” tétellel kifejezett. Vagyis Szabó Zoltánhoz, az Occidental Press-féle kiadáshoz, illetve a londoni találkozáshoz térek vissza. Persze, az irodalom, a nemzettudat közössége, a szétszakítottság élménye kötött össze a házigazdával; ugyanazok a könyvek, ugyanazok a példaképek, néha ugyanazok a barátok - ugyanazok a varrottasok, szőttesek és bokályok. Kolozsvárt és Londonban, az észak-németországi Mariban és Chicagóban, Heidelberg európai németségének közepette, Detroit peremvárosában, a marosvásárhelyi orvos barátnak otthont adó Shelbyben s a New York közeli Piscataway-ben, Nagy Károlyék, azaz közös vállalásunk, az Anyanyelvi Konferencia amerikai rezidenciáján. A stockholmi Magyar Ház, a római Magyar Akadémia, a magyar kultúra párizsi központja, Szépfalusiék bécsi evangélikus-ökumenikus-kulturális társasága a Capistrangasse 2. szám alatt, sőt Amedeo di Francesco dolgozószobája is Cassinóban, a benedekrendiek világközpontjának tövében a magyar történelem, a magyar szellemiség gyűjtőhelye, egyben pedig hírvivője. Akinek megadatik a szerencse, hogy végigjárja ezeket a hivatalos és nem-hivatalos őrhelyeket, mondjuk Utrechttől Ljubljanáig és Pensier-től(Fribourgtól) Los Angelesig, eleve léptékváltásra

31