Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Orosz László: Beregi tájak
kényszerül tájhaza-értelmezésben. De abban is másképpen lát, amit nem építhet be közvetlenül a kitágult „magyar glóbuszba”. A West End Lane-i „Szent Jakab tanya”, Siklós István dolgozószobájának „nemzetközi” részlegével, a Böjtösék clevelandi házának ablakán benéző' őz (nem előregyártott amerikai giccs - gipszből vagy lombfűrész-deszkából kivágva!), Kovácsék kiválóan okos papagájának csúfondáros köhécselése Silver Springben (viszonylag közel az amerikai Capitoliumhoz) ugyanúgy kívül esik nemzeti érzéseinken, mint Pomogátsék híres macskáinak egymástól különböző viselkedésmódja a Villányi úti ötödik emeleten (még ha szellemes gazdájük magyar pártokba sorolja is őket, tapasztalatai szerint). A Lake Hope, vagyis a Reménység Tava körüli védett park s az esti fürdés emléke sem tiszta-magyar, jóllehet honfi-(nemzet) társainknak nem egyszer sikerül Ohióba, a tó közepébe is magukkal vinni pártos, az „itt-ott” szellemétől lényegében idegen (előítéleteiket; persze, ilyenkor elúszik onnan az ember, s ha ez sem segít, inkább (a Világlap-szerkesztő helyett) a homokpartot választja, fullasztó melegben is. Szabó Zoltán azt írja könyve kilencedik fejezetében „az apák és fiúk látásmódjának különbségéről”: „Országuk tágasabb volt, mint a miénk, hazájuk szegényebb”. A fiúk számára — miután „az országrészek elvándoroltak” - az ország kényszerűen sokkal szűkebb fogalommá vált. A „gazdagabb” haza a mélységben megélt kultúrát, irodalmat, történelmet jelenti Szabó Zoltán 1942-es értelmezésében. Ez, azt hiszem, 1997-ben sajnos csak egy szűk réteg tudatában rendeződik így. Én mégis azt mondom - nem vállalva továbbra sem a hazával és nemzettel szembeállított világpolgárságot —, hogy a letagadhatatlan veszteség (sorozat) nyereséggel is jár. Legalábbis, ha ma a hozzám közeli helyekben gondolkozom. Orosz László BEREGI TÁJAK „Más benned él, foghat, taposhat, unhat. Kút vagy nekem s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.” (Áprily Lajos: A láthatatlan írás) F •ML élig emlék, félig talán már álom számomra a hajdani Bereg: Beregszász és Munkács, Barkaszó és Izsnyéte. Nem ott születtem, de szülőföldemnek éreztem, érzem a szüléimét. Kisgyerek koromtól fogva néhány hetet minden nyáron ott töltöttünk a nagyszüleimnél. Akkor éppen Csehszlovákiához tartozott az a vidék, de számomra valahogyan természetes volt, hogy amikor a Tisza híd- ján „idegen” országba vitt át bennünket a vonat, hazaérkeztünk. Hazaérkeztünk úgy is, hogy a család, rokonok, barátok vártak bennünket, de ahogy nyiladozott az elmém, a táj múltjában is föltárult előttem a haza. Mikor leszálltunk a vonat32
