Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Czigány Lóránt: A hasonlíthatlan szépségű Sátorhegyek lábánál
haldokló házak, egymás mellett, három porta is egyenlő' a földdel. Nagyapáék házából csak a vedló' falú istálló maradt, padlásajtaját nyikorgatja a szél, a dudvától felvert egykori kert közepébe kecskét pányváztak legelni, egy süppedt ró'zsehalmon valószínűtlenül élénk színfolt: szemétre dobott égszínkék női nagykabát. A süvege-vesztett csonka templomtorony körül, főként a posta, az állomás felé szerencsére az újulás jeleit is látni: takarosra renovált tágas, új művelődési otthon, önkiszolgáló kisáruház, termelőszövetkezeti irodaépület. Megtudom, hogy 1980 kismarjai lakosra (1891-ben 2209, 1960-ban 2560 volt a lélekszám!) 13 pedagógus, 6400 kötetnyi könyv, 36 napilap és folyóirat jut - de nincsen állandó orvos! -, s hogy a Páva Kör, a Citerazenekar, az Irodalmi Színpad és a Honismereti Munkaközösség szolgálják a helyi művelődés ügyét. A könyvtárszoba csendjében röpködnek a biztató számok, lelkes kalauzom szavait a művelődési házba betelepített forgalmas eszpresszó lármája sem tudja elnyomni. A falu népének fogyásáról, a gyors elöregedésről kölcsönös aggodalommal cserélünk eszmét, csak mintha Bocskayról lenne szó a kelleténél szemérmesebben. A két termelőszövetkezet ugyan nemrég az ő fényes neve alatt egyesült, de igencsak távoli, megfoghatatlan terv még a kismarjai Bocskay Múzeum vagy Emlékszoba berendezése. Pedig az immár egyetlen régi építmény, a XVIII. századi magtár vagy ugyanott az egykori börtön (.a karcer”) biztos falakat kínálnak a sürgősen megszervezendő Bocskay-gyűjteménynek. Este felzihálunk a megcsonkult toronyba, a Bocskay-jegyes néma harang alatt nekikö- nyöklünk a négy égtájnak, s ahogy tekintetünk körbefordul a síkon a messzi debreceni lapálytól a közel kékellő váradi dombokig, arra gondolok: a múltat, a kismarjai helyi hagyományt még inkább a jelen szolgálatába kellene állítani, hogy az elvénült utcákkal, vaksi házakkal együtt ne ürülhessen ki a szív, a lélek. (1975) Czigány Lóránt „A HASONLITHATLAN SZÉPSÉGŰ SÁTORHEGYEK LÁBÁNÁL”* í. l- 935. június 3-án születtem, éjfél előtt tíz perccel, Sátoraljaújhelyben, a Szabadság tér 31. szám alatti házban. A keresztségben Loránd György nevet kaptam. Báró Vécsey József Aurél pápai prelátus, tiszteletbeli kanonok, a család barátja, annak rendje-módja szerint kiállította a keresztlevelet, s néhány könyvvel ajándékozta meg a fiatal szülőket, ezek közül hármat ma is gondosan őrzök, köztük Szekfű Gyula Széchenyi-válogatását, A mai Széchenyit (1935). A Loránd nevet romantikus hajlamú anyám Jókaitól kölcsönözte, sok Jókait olvasott és a Mire megvénülünk Aronffy Lorándját különösen kedvelte. Ebből keletkezett első összeütközésem a mindenható állammal, mert az anyakönyvi hivatalban üldögélő tisztviselő megtagadta a bejegyzést azzal, hogy ilyen név nincs. Hiába érvelt anyám az akkoriban igen népszerű zeneszerző, Fráter Loránd nevével és Eötvös * Részlet a szerző Ahol állok, ahol megyek című, készülő önéletírásából. Szerkesztett változat. 61
