Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Buda Ferenc: Innen és túl Basahalmán

elterülő Libakertbe. Bolgárkertészek utódai termelték ott a maguk évszázados módszerei szerint, nagy szorgalommal, apáról fiúra szálló szakértelemmel s nem csekély haszonnal a salátát, retket, zöldhagymát, uborkát, paprikát, paradicsomot. Értékesítési gond nemigen volt: a lélekszámban - s ezzel együtt: ehetnék szájban - egyre növekvő város piaca a jóminőségű áru minden mennyiségét elnyelte.

Tartós és fontos színhelye volt életemnek a Bem tér 7. A bombázások utójával s a front átvonulásával zajló néhány hónapot leszámítva (amidőn katonának beszólított apám távollétében anyámmal ketten alsójózsai rokonaink fedele alatt találtunk menedékre) itt telt el gyermek- és ifjúkorom. Első elemitől fogva az egyetemig innét jártam iskolába, itt ért a háború, a szerelem, a forradalom, innét vonultam be 56 nyarán egy hónapra katonának, 57 telén egy esztendőre rabnak, szabadulásom után ide tértem haza. Első gyermekünk is ide született. Csaknem négy évtized telt el az ő világrajötte óta is. Szüleim jó ideje a városnak egy más tájékán laknak. A ház utcaszintje úgyszólván változatlan, ám udvarszomszédaink öregjei mind kihaltak, utódaik közül akik ott maradtak, lassacskán azok is vénülőben. Dolgozik az idő szakadatlanul. Nekünk itt egyébként kétízben is volt lakásunk, nem nagy persze: szoba-konyhás. Az elsőt 1944-ben bombatalálat érte. A másikat - meglehetős rozoga állapota miatt — pár évvel szüleim kiköltözése után lebontották. A szétavult, szürke deszkapalánk maradványain túl ma már nem a Libakertre, hanem egy lakótelepre, Debrecen elsőként létesült lakótelepére látni. Egyedül az az öreg fenyőfa, amely már az én kisgyerekkoromban ott állt a szomszéd ház felénk fordított, vak tűzfala hátterében, áll ma is ott szintúgy, mint negyven-ötven éve, rézsút megdőlt, gyantás, göcsörtös, a csapzott koronáig felcsupaszodott törzsével mintegy nekitámaszkodva az Időnek. Szinte hihetetlen: alig nőtt s alig vénült azóta. Csak ki ne vágják még! Csak ki ne vágnák!

Mert hisz annyi mindent kivágnak, lebontanak, szétdúlnak az ember életéből. Belátom persze, többnyire ez az élet sora: helyét az új a régitől követeli. Mindazonáltal elfog a kétség: feltétlenül fontos-é, elkerülhetetlen-é a létezőt a leendő útjából elpusztítani? Egyáltalán: minden esetben óhatatlan szükség van arra a leendőre? Hosszú távon melyik hoz vajon több hasznot a köznek: az oxigént termelő erdő vagy a veszteséget termelő gyár? A szálló port megkötő pusztai gyep, vagy a néhányak vagyonát gyorsan gyarapító libatelep? Egy liget vagy egy laktanya? Vitatkozni, sőt tiltakozni is lehet már, a végső döntések kimondásakor azonban még mindig nincs kellő és méltó szerepe a józan értelemnek, az előrelátásnak. Ebben szülővárosom állapota sem kivétel. A pöffeszkedő, ostoba gigantománia szolnoki, veszprémi, pécsi szörnyszülötteit is megelőzvén itt épült fel — korántsem sziklára: inkább ingoványra - a VIDÉK első huszonemeletes toronyháza. A vasúton érkező tekintete nyomban ettől ficamodik ki. A csonkatornyú Kistemplom, az árkádos Városháza, az immár jelképpé vált Nagytemplom ugyan állja még a sarat, s a Nagyerdő ölén képével s szellemével ott világol az Egyetem — környezetével együtt tán egész Európa legszebb egyeteme, hálás vagyok, hogy hallgatója lehettem — ám a Református Kollégium háta mögül már-már a város szívéig hatolnak a lakótelep túlméretezett, drágán fölépített s drágán működtethető ember-silói. Hirdetvén a várostervezés nagyobb dicsőségét.

Egy kitérő most idekívánkozik. Kevésszer utazhattam Nyugatra. Módom sem igen volt rá, meg a szívem is inkább Keletre húzott minduntalan. Finnország — már amennyit láthattam belőle — igen tetszett a maga erdőivel, gránitszikláival, öbleivel, a természetbe ágyazott létével. Németország lüktető dinamizmusától — látván s tudván annak hátterét s hátulütőit — inkább idegenked52