Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Buda Ferenc: Innen és túl Basahalmán

tem. Ausztria, sőt Svájc jóléte és biztonsága sem bűvölt el. Hanem egyszer láttam egy dán parasztházat. Sok-sok hasonló van Dánia-szerte, ám ennek a gazdájával is beszélhettem. A keskeny fóldnyelven át megközelíthető Haelnes faluban lakik ez a gazda, egy tenyérnyi félszigeten. Hajléka hagyományos dán parasztporta. Épületek fogják közre a belső udvart: a fedett kapubejáró mellett műhely meg raktárak, balra a lakóház, jobbfelől s szemközt az istállók (ezek egyike szemlátomást újonnan épült): tejelő marhák neveléséből s tartásából él a család. Az istállók a legkorszerűbb kellékekkel fölszerelve: fejőgép, önitató, tejanalizátor, számítógépes takarmánykeverő, a takarmányt szállítószalag hozza, a trágyát (egy másik!) szállítószalag viszi, satöbbi. Még a tehenek szociális és lelki szükségletei sem szenvednek hiányt: tetszésük szerint vízszintes és függőleges tengelyen forgó kefékhez dörgölőzhetnek, ha úgy hozza kedvük, sőt időnként zene is szól, hogy vígabban tejeljenek. A nap jórészét szabadban tölti a jószág, a villanypásztor-őrizte legelőn. A gazda íia agrármérnöki oklevéllel a zsebében ott dolgozik az apja mellett. Nem, nem munkanélküli: ez a hivatása. Több tudással többre jut, előbb-utóbb ő lesz itt a gazda. Helyeslőleg bólogatok. Aztán egy kérdésre válaszolva elmondja az ember, hogy famíliájuk ott él, ugyanabban a házban már a XVI. századtól fogva. Lehet ugyan, hogy még régebb óta, hisz a legkorábban feljegyzett adatokból csak a család ottléte, nem pedig odaköltözködése állapítható meg. „Uramisten, - gondoltam lehorgasztott fejjel, - odahaza mi épp a törökkel huzakodtunk abban az időben. Ki tudná megmondani, hányszor vált azóta földönfutóvá az én famíliám? Hányszor égett porig a hajlék, hányszor apadt ki még az emlékezet is?” Kifelé jövet is szemügyre veszem a házat: favázas, erős kőépület. A nyeregtető náddal fedve. Belül a jókora tetőtér beépítésével két lakószintet alakítottak ki. Minden megvan, ami a mai életvitelhez szükséges: víz, villany (ez utóbbit szélmotor szolgáltatja), központi fűtés, telefon, megbízható háztartási gépek s természetesen: működő ajtók, ablakok. Kényelem. Jó ízlés. Otthonosság. Itt áll ez a ház, belesimulván a táj hajlataiba, domborulataiba, kishíján félévezrede. Ahogy elnézem, kibírna még egy újabb félezer évet, csak a nádazást kell időnként megújítani.

No, gyerünk haza. Gyerünk a Nagyerdőre, kamaszkorom, kora ifjúságom szerelmetes vadonába, hisz még megvan. Hosszú-hosszú idő óta nem kószáltam benne, talán rá sem ismernék. Talán rám sem ismerne. Pedig a Természethez való vonzalmam s ragaszkodásom benne gyökerezik. Urálon túli őshaza s tengeren túli indiánösvény volt a számomra ez az öreg erdő. Vajon megvannak-e még azok az eldugott kicsi tisztások meg a vadkomló-sátras rejtekhelyek, ahová el lehetet vonulni zakatoló szívvel a világ zakatolása elől? Azt tudom, hogy a kocsányos tölgyek már régóta pusztulóban. Sok mindent kibírtak, átvészeltek, de a talajvíz nagymérvű csökkenése és a savas eső ellen számukra nincsen oltalom.

„Falai szűkítettek, / terei tágítottak, / tárulkozó eszemnek / ablakot itt nyitottak” — írtam rég egy szülőhelyemnek aj ánlott versben. Igen, így volt: gyakorta éreztem falakat, szinte áttörhetetlen korlátokat magam körül. Sokszor volt elvágyódásom is. És hát: nem eljöttem? Azóta volt időm s módom fölfedezni, hogy falak, szűkítők másutt is vannak, s hogy az óhajtott szabadság elsődlegesen bennünk lakozik, ha lakozik. A kerek világra nyíló ablakokat viszont holtig köszönöm debreceni iskoláimnak, tanítóimnak, Arany, Ady, Móricz, Veres Péter szellemének, Csokonai, Fazekas Mihály hazajáró lelkének.

Nem vált belőlem debreceni lokálpatrióta, már csak a tartós távoliét s a kis Haza más tájaihoz - főként Kecskeméthez - fűző, később font kötelékek sokasága miatt sem. Mégis: jólesik elsorolni, akárha bennük járnék: Piac utca, Hatvan utca, Darabos utca, Péterfia utca, Vár utca, Csapó utca, Ajtó utca, Nyíl utca, Kút

53