Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Gál Sándor: Belső tájak
Gál Sándor BELSŐ TAJAK V an, amikor már az Idő se törvény. Van, amikor idő és tér az én szándékom és akaratom szerint tűnik fel, vagy oszlik semmivé. Hogy ez képtelenség? Már hogy lenne az, amikor gyermekkorom tája - ama távoli - úgy van, hogy: nincs. Vagyis van is, meg nincs is. Hogy ezt a látszat-képtelenséget érthetővé és világossá tegyem, arra némi líramentes magyarázatra van szükség. Az a prózai igazság, hogy a szülői táj, amely bennem egy belső tájként él, a valóságban, úgy, ahogy egykor volt, ma már nem létezik. Nem látható. De ha olyan kedvem támad, akkor, teszem azt, úszók egyet a Kenderáztatóban, amely derekas tó volt falum Dunára lefutó térségén, a Káposztások és a Lehen-i dűlő között. A Ken- deráztatót azonban ma már hiába keresné bárki is, nem találná, mert az említett évtizedek nagyon konkrét hordaléka befedte. Merthogy kender híján a kenderáz- tatás, mint gyakorlati szükségszerűség, feleslegessé vált. A jófenének kellenek a természetes matériák, e műanyagba pakolt ezredvégen? E szomorú tényből következik, hogy ebben a tóban egy mai búcsi kölök, mint amilyen magam is voltam a negyvenes évek derekán, már nem lubickolhat, s halat se foghat. Hasonló sorsra jutott a Fődásási tó, a Csillagvári tó, meg a Kövecsesi tó is, bár ez utóbbiból egy kacsaúsztatónyi pocsolya, amolyan emlékeztetőül, ma is látható még. Abban a belső tájban azonban, amelyet magamban hordozok, mindez oly elevenséggel él, hogyha úgy tetszik — s még a szememet sem kell lehunynom hozzá —, elmerülhetek a Kenderáztató hűs hullámaiban. Lapos, vízcsiszolta kavicsokat „csúsztathatok” a Fődádási tavon, a dudvásszárú lósóska-dzsungel árnyékában, ahonnan biztosan felröppen egy vadkacsapár, s riadt hápogásuk fölveri a nyári délután álmos csendjét. Mert, ismétlem, ha úgy tetszik, éppen nyári délután van. Holott odakint most, ebben a pillanatban a valóságos időben a márciusi fagy csipegeti az orgonabokrok duzzadó rügyeit. Szóval ilyenkor még a felriasztott vadkacsák tolláról visszahulló vízcseppek kopogását is hallom - ötven évnyi is lehet az időbeli távolság s látom a visszazuhanó cseppek nyomán keletkező halvány gyűrűket a víz felszínén. Ha meg a Csillagvári tó merül fel ama belső táj részeként, akkor tudom ma már azt is, hogy soha még a környékén se volt vár, de még csak kisebb erődítmény sem. Mert a Csillagvár neve más irányból ered. „Valamikor - mesélte egy idős falumbeli ember - lakott ott egy nagyon szíp asz- szony. Az a szíp asszony akkor találkozott a szeretőjivel, amikor főgyütt az esthajnalcsillag. Az a szíp asszony minden este várta a csillagot, meg a szeretőjét. A csillag várásából lett a Csillagvár neve”. A kicsi tóé is. Nagy, balladás szerelem lehetett, hogy így megmaradt az időben... Egyébként maga a tó nagyapám kertjének alsó szélét mosta. Ma: se tó, se kert. Csak itt belül, abban a belső tájban létezik, amely így őrzi - együtt immár - a csillagok várását ama szerelemben, s a tó tükrében meg-megrezzenő csillagokat. Tág és végtelen — meg csodálatos is egyben - ez a belső szülőföld. Ha tovább hátrálok az időben visszafelé, akkor a mai kiskút vizéből - ez megállíthatatlan 48
