Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Gál Sándor: Belső tájak
szorgalommal buzog fel ma is a mélységből, s ^kristálytisztán — , akár Bulcsu vezér is ihatott, hiszen itt volt a szálláshelye az Os-Duna partján. A Kiskút pedig azidőben szent forrás lehetett, s talán ennek okán a felette lévő dombon később monostort építettek. Mellette volt a falu első temetője, s már 1208-ban ugyanezen a dombon állt a Szűz Máriának szentelt templom. A falu - természetesen az esztergomi érsek tulajdona — nevét 1531-ben még igy írták: Bulchu... A név azóta Búcsú-ra változott, de eltűnt az egykori monostor, s ama első templom is, sőt, az Oregtemető nagy részét is elszekerezték különböző építkezésekhez, töltések, gátak erősítéséhez, kitűnő sárga agyagát százéveket túlélő házfalak őrzik. írtam én ezekről a távoli dolgokról-eseményekről egy egész könyvet, majd húsz évvel ezelőtt, s azt a címet adtam neki, hogy: Mesét mondok, valóságot. Ebbe a könyvbe sok minden átvándorolt abból a belső tájból, amiről most beszélek, zömmel a históriája, ami úgy mese, hogy egykor valóság volt, s úgy valóság, hogy mese is. Azonban sok olyan élmény, érték, a hétköznapok sorjázó - egymást temető — rétege kimaradt, amely kizárólagos tulajdonom, amiről ha kedvem támad, beszélek, ha pedig úgy találom, hogy felesleges a szó, hallgathatok, hiszen csak én tudom, mi, mikor, kivel, s hogy esett meg. Szóval a könyvből kimaradt — zömmel — mindaz, ami személyes kötődés, élmény, emlék. Ezek egy része — valóban csak egy része — törvényszerűen verseim, novelláim szövegébe épült, ám még így is rengeteg az, ami leíratlan, s amit - most látom - le kellene írnom, hogy megmaradjon, hogy ne vigyem - hogy ne vihessem - magammal az agyagmély birodalom csendjébe. S nem egyéb oknál fogva, hanem azért, mert ahogy már az elején is megjegyeztem, nemcsak a tavak, dombhátak, erek, s patakok tűntek el, hanem sok más is, aminek egykor neve volt. Amit, ha kimondtam, megéledt, tudtam, hogy van. Megszólítható volt az egész táj, s ha kérdeztem, kérdésemre válaszolt. S ebben az a csoda, hogy ha ma kérdezem, ma is visszaszól, felel, ugyanúgy, mint öt-hat évtizeddel ezelőtt. Elmondja a telek hóhalmait, a közöttük lépegető csókákat, pipiskéket, sármányok rajait, a varjúfogás izgalmait, de a varjúleves ízét is. Meg a lovak szájából előtűnő párafelhőket, s a szántalpak sziszegését a havon. Ha kell - s kell, már hogyne kellene! - megmutatja a háború borzalmát, s az akkori különleges szabadságot, amely azóta is megismerhetetlen és megismételhetetlen borzongásokat ébreszt bennem. Hogy meg is halhattam volna? A szabadság teljeségéhez mérve mi a halál? Amit láttam belőle: termővé tette az árokpartokat, s a templomkertet: azon a tavaszon nagyobb virágot hozott a tulipán, a labdarózsa, s a temetőkert gesztenyéi, mint egy sor gyönyörű menyasz- szony... Ami későbbi döbbenet: hiányoztak a vőlegények. Sőt, a keresztapák is, meg a vőfélyek, násznagyok... Még ma sem tudom pontosan leírni ezt az időt, holott talán a legélesebb kontúrokkal emelkedik ki a megidézett belső tájból. Mint valami néma tánc zenétlenül, a telihold szitáló fényében a Pincesor Dunára néző útján. S a szétlőtt toronyban a harangok — kivágott nyelvvel. Uramisten, hányszor próbáltam már megfejteni e kivágott-nyelvű szülőföld igazi üzenetét — mindhiába. Mint ahogy most is: állok a hívás igézetében, magányosan és tehetetlenül. 49
