Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Orosz László: Beregi tájak

tabb képet mutat. Egyetlen példa: valaha jól működó', rendben tartott gyógyfürdő' volt itt, ma már senki sem törődik vele. Mikor (négy éve) utoljára láttam, már düledeztek épületének a falai.

Anyai nagyapám az 1930-as évek közepéig a szomszédos Izsnyétén volt református lelkész. Az a „félig emlék, félig álom”, amivel kezdtem, leginkább itteni élményeim továbbélését jellemzi. A lelkészlak (lakóház, iroda, istálló, ólak, csűr egy hatalmas kert közepén) Jókai-regények színhelyeként idézó'dött és idézó'dik fel az emlékezetemben. Ott lakott Garanvölgyi Adám, oda várta vissza a fiait Baradlayné, oda tértek be Kassay Lőrinc urambátyám vendégei, s amikor már jócskán felnőtt fejjel a Mire megvénülünk kritikai kiadását rendeztem sajtó alá, még akkor sem tudtam elfelejteni, hogy az „ateista” Topándy is az izsnyétei parókián lakott. (Több más regény is ottani színhelyet kapott a képzeletemben, Mikszáth Buttler Jánosa például arra a kis érre bízta Horváth Piroskának küldött leveleit, amely az izsnyétei kerten folyt keresztül.)

Amikor nagyapám nyugdíjba ment, beköltöztek Beregszászba. Benei szőlejüket eladták, házat építettek. Annak a lakója voltam 1940 szeptemberétől 1943 júniusáig , érettségiig, a beregszászi gimnázium diákjaként.

Úgy kerültem Beregszászba, mint csaknem száz évvel azelőtt Jókai Kecskemétre. Nekem is a tüdőmmel volt bajom, s szüleim úgy határoztak, hogy az egészségtelen Kecskemétről menjek az egészségesebb Beregszászba, az interná- tusból nagyapám gondoskodása alá, nagyanyám főztjére. Amilyen szeretettel emlékezett Jókai kecskeméti éveire, olyannal emlékezem én is a beregszásziakra.

Jókai ismeretlen városba került, én ismerősbe. Izsnyétéről is be- belátogattunk oda, azóta meg több nyári hetet is töltöttem ott, mióta nagyszü- leim beköltöztek Beregszászba. Az iskola gyorsan befogadott, kedvesek, meleg- szívűek voltak az osztálytársaim, az osztályfőnököm meg ismert, Kecskemétről került oda jó másfél évvel előttem. (Szétfeszítenék ennek az írásnak a kereteit gimnáziumi élményeim, ezért elég legyen csak annyi: kitűnő iskolára találtam Beregszászban. Hadd hívjam fel itt az olvasó figyelmét A Beregszászi Magyar Gimnázium története című, 1990-ben megjelent könyvre.)

Beregszász fekvése annyiban hasonlít Munkácséra, hogy az Alföld meg hegyek találkoznak itt is, de az itteniek, még ha Nagy-hegy is egyiküknek a neve, csak szelíd lejtésű dombok. Nemcsak magasságuk, kiterjedésük is csekély, mintegy 15 kilométer a hosszuk, 5-nél nem több a szélességük. Azonfelül szigetként állanak, túl rajtuk folytatódik a síkság. A déli, délnyugati lejtőkön gyönyörű szőlők voltak (sok elpusztult azóta közülük); nagyapám szerint a tokajihoz hasonló bort termeltek itt, csak talán valamivel jobbat.

Akárcsak Munkács, Beregszász is hosszú múltra tekint vissza. Szent László korában alapítójáról, a király becséről Lampertházának hívták, a 12. század közepén betelepült szászokról Lampertszász lett a neve, a beregi erdőispánság, majd Bereg megye székhelyeként vette föl már a 13. század végén a Beregszász nevet. A helybeliek azonban az oklevelekkel igazolt eredetnél gyakrabban emlegették azt a Tompa Mihálytól megverselt mondát, amely szerint viaskodó bikák által földúlt föld alól előkerült arany árán építtette városukat egy Szász nevű pásztor.

Beregszász történetének szebb, gazdagabb része, mint az országé is, a Mohács előtti időre esik. Már 1247-ben városi kiváltságokat kapott, Erzsébet királyné, Nagy Lajos anyja Felső-Magyarország egyik legvirágzóbb városaként udvartartása színhelyéül választotta. Rangját jelzi, hogy a 14. században a do34