Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Orosz László: Beregi tájak

minikánusok is, a ferencesek is kolostort építettek a városban, többször újjáépült plébániatemploma már a 12. század elején állott.

Török nem szállta meg a várost, de tatár segédcsapatai többször feldúlták. Lengyelek is elpusztították, 1657-ben, bosszúból II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratáért. Rákóczi-birtok volt akkor a város, s a lengyelek jóvátehették pusztításukat a bécsújhelyi börtönből menekült II. Rákóczi Ferenc befogadásával. Onnan hozta, s 1703. május 22-én a beregszászi templom melletti téren bontotta ki Esze Tamás a fejedelem fölkelésre szólító, Cum Deo pro patria et libertate feliratú zászlaját.

Trianonig, majd 1938 novemberétől az 1944 október végi szovjet megszállásig Bereg vármegye székhelye volt Beregszász, valójában azonban inkább egy kisebb tájegységnek, az úgynevezett Tiszahátnak a természetes központja. A Trianonban megvont határ szétvágta ezt a tájegységet: Vásárosnamény, Tarpa, Fehérgyarmat és számos kisebb község, köztük Kölcsey Szatmárcsekéje, Móricz Tiszacsécséje Magyarországon maradt, Mezőkaszony, Nagybereg, Vári, Tiszaújlak, Nagyszőlős Beregszásszal s szintén számos kisebb faluval együtt a határon túlra került. Színmagyar volt ez az új határral kettészelt terület, erős magyar többségű mindmáig a határ túloldalára került rész is. (Apámat 1919-ben azért tartóztatták le az akkor még csak megszálló csehek, mert kijelentette: lehetetlen, hogy a békeszerződés ezt a színmagyar területet elszakítsa Magyarországtól. Nem hitte, hogy a Csehszlovákiát Romániával összekötő vasútvonal fontosabb, mint a fennen hangoztatott wilsoni pontokhoz való ragaszkodás.)

Aprófalvas táj a Tiszahát, 4-5 kilométerre esnek egymástól a faluk, egyiknek a széléről jól látni a másikat, még ha országhatár van is köztük. Tréfás mondóka jellemzi, hogy a kis falukból kilenc ha kitenne egy nagyobb települést: „Gecse, Csorna, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Asztély, Surány, Tákos: ez a kilenc egy város”. (A kilencből ma öt Magyarországon van, négy Ukrajnában: nem állhatnának már össze egy várossá.)

A névadó Tisza Tiszaújlaktól Badalóig (a magyar oldalt nézve Tiszabecstól Szatmárcsekéig) a határon, onnan kezdve magyar területen folyik, csak a túloldali Eszenynél, Csap, Záhony előtt kanyarodik fel újra a határra. Számos kisebb folyó, patak, csatorna is átszeli ezt a vidéket, Beregszászt például a Latorcát a Borzsavával összekötő Vérke csatorna. A vízben való bőség áldás is, átok is. Errefelé nem szoktak kiégni a rétek, legelők, de gyakran fenyeget az árvíz, a belvíz.

1815-ben Kölcsey így írt erről a tájról: „ A körny, mellyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, melly itt amabba szakad... Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.” 32 évvel később, A Tisza című versében hasonló képet rajzolt a tájról Petőfi. Említette ő is a Tiszát, a Túrt, az erdőt, a mármarosi bérceket.

A tiszaháti parasztember századunk eleji életét, nehéz sorsával való birkózását, a csapásokat szinte evangéliumi derűvel, megnyugvással viselő rokonszenves egyéniségét Móricz Zsigmond ábrázolta talán legszebb művében, A boldog emberben. Számos magyar táj, többféle magyar típus jelenik meg a műveiben, de legtöbb szeretettel erről a tájról, az itt élő emberekről írt.

Gazdag ennek a vidéknek a népművészete. Gyönyörű fatornyos templomokat láthatunk több faluban, az egyik legszebbet Csetfalván, Milotával szemben a Tisza ukrajnai oldalán. (Anyám Qtt született, onnan kerültek öt- vagy hatéves korában Izsnyétére.) A piros meg kék mintájú beregi szőttesek azért is igen kedvesek nekem, mert anyám kézimunkáiként ismertem meg őket.

35