Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Orosz László: Beregi tájak
ról Barkaszón (apai nagyszüleim falujában) vagy Sztrabicsón (Izsnyétén lakó anyai nagyszüleim kocsija várt ott bennünket), tiszta időben megláttuk a Kárpátok belsó' vonulatát, a Szinyákot meg a Borlót. Köztük húzódik a Latorca völgye, azon át ereszkedtek le a honfoglalók a Munkács alatt kitárulkozó síkságra. (Ez a táj jelenik meg a Feszty-körképen.) Egy Munkács eló'tti magányos hegy tetején pedig Zrínyi Ilona, Rákóczi vára köszöntött bennünket a távolból. Munkácsra mindig bementünk: apám ott járt gimnáziumba, anyám polgáriba. Tágas főutcája, Árpád-kori templomának gótikus szentélye gyerekkori emlékként él ma is bennem. Emlékszem a munkácsiak derűsen önironikus mondására is, arra, hogy voltaképpen jogtalanul dicsekednek városuk három nevezetességével: a munkácsi vár Várpalánkán van, a munkácsi görög-katolikus püspök székhelye Ungvár, a híres munkácsi sört pedig Podheringen gyártják. Munkács akkortájt, a cseh uralom alatt még magyar többségű volt (jelentős számú zsidó lakossága magyarul beszélt, magyarnak vallotta magát). Büszkén emlékezett a város a honfoglalásig visszanyúló hagyományaira. Már Anonymus Gestája is írt róla: a honfoglalók itt pihenték ki fáradalmaikat, „és a földet kimondhatlanul megkedvelték”. Rákóczi szeretett városa volt Munkács, s itt született Munkácsy Mihály. Barkaszó, ez a mintegy 2000 lelkes község Munkácstól 20 kilométernyire délnyugatra, ma is csaknem színmagyar; a néhány beköltözött ruszin, ukrán, orosz család is többnyire megtanult magyarul. Egyik unokatestvérem ma is ott él, így többször ellátogathattam oda több napra is a közelmúlt években. Vannak róla emlékeim a csehszlovák, az 1938-44 közötti magyar, majd a szovjet és az azt követó' ukrán korszakból is. Különös, de ez az oly sok hányattatáson keresztülment falu életemben a szilárd állandóság jelképe. Az a ház, amelyben nagyapá- mék, nagynénémék laktak, s ma az unokahúgom lakik, szinte alig változott. Az ebédló'szobában ugyanaz a nagy asztal, körülötte ugyanazok a székek, az asztalon az elszegényedés ellenére ugyanolyan bó'séges ebédek, vacsorák, mint gyerekkoromban. Megvannak a kert dió-, körte-, meg szilvafái is. Az utcára nézó' ablakból kitekintve ugyanazt a református templomot látjuk, mint régen, csak a túlsó oldalán levő paplakot vették el az egyháztól (mostanában építettek helyette újat). Anyai nagyapám két testvére is ebben a faluban lakott, házaikban ma utódaik élnek. Gyerekkori barátom, akivel annak idején együtt rúgtuk a labdát, ugyanolyan boldog örömmel integet, kiabál, jön át az utca túlsó feléről, ha meglát, mint annak idején, s el nem mulasztaná, hogy meghívjon bennünket ebédre vagy vacsorára. Ez azonban, ahogy mondani szokták, csak az érem egyik oldala. A másik a mára már zuhanásszerűvé vált hanyatlás. Elkezdődött már a magyar években: a falusi gazdák a csehek alatt jobban éltek, terményeiket jobb áron adták el, iparcikkekhez olcsóbban jutottak. Magyarellenesség faluhelyen nemigen volt érezhető. (Apámnak nagyon tetszett, amit a barkaszói jegyzőtől hallott: megjelent az irodájában egy aktatáskás úr, bemutatkozott - magyarul - , hogy ő Csehszlovákia belügyminisztere. Apámat, ő is falusi jegyző volt, akkoriban rótták meg, hogy a főispánt nem a községháza előtt, csak az irodája ajtajában köszöntötte.) A Szovjetunióhoz való csatlakozás máig sem felejthető szenvedést zúdított erre a tájra. Nincs család, amely ne gyászolna a „háromnapos munka” miatt. (Apám unokatestvére Barkaszóról „vonult be”, pedig talán nem is keresték volna, nem ott volt az állandó lakása. Sohasem tért haza. Nem sokkal rá utána halt a felesége is. Kislányukat nagynénémék nevelték fel.) Az elnyomás alól az utóbbi években felszabadultak, a szegénység azonban nyomorrá fokozódott. Ez a falu is, mint a többi Kárpátalján, egyre elhanyagolná
