Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Banner Zoltán: Arlecchinó levele

munista, a láthatatlan forgatókönyv végítéletét, s akárhányan kitántorogtunk - az a tánc és nóta, amelyet az innenső' oldalon, a Nyírség népi együtteseinek a „Ki mit tud”-okon bemutatott vigalmaiban borzongva fedezek fel a magaménak, odaát is felcsapna még, ha egyszer kioldódna belőlük a zsibbadtság, a félelem és a szegénység.

Ó, hányszor és hányféle izgalommal hagytam el vagy közelítettem meg ezt a Várost, a másik Városból: Kolozsvárról jövet vagy oda tartva! És mindkét Város velem jött, szárnyakként viseltem őket, ha délre, a Székelyföld felé mértük a Szellemi Fejedelemség határát.

Belőlük vagyok: Szatmár bennem a költő'; Kolozsvár hajlított a kutatóasztal,' a művészettörténet fölé; és Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, de ez nekem mind egyetlen hely: a székely kisváros, hiszen sorolhatnám joggal tovább, Barótot, Kovásznát, Keresztúri, Szovátát, míg eljutnék a községekig, amelyek s akik arra a kis pódiumra, amit valaha magamnak ácsoltam, mind biztonságosabban segítettek fel; hiszen ők, a székely kisvárosok és falvak szólították meg bennem a művészt, az ő hűségük tartott meg a versmondásban három évtizeden át, minden lesöprő kéz, szándék és indulat ellenében. „Bohócok voltunk mindahányan, s az évek szálltak mint a percek” — de ez az általam oly véresen komolyan vett bohóckodás annyi váratlan, gyönyörű, sokszor majdnem eljátszhatatlan szerepkört ruházott rám a hetvenes és nyolcvanas években mind szűkebbre szabott erdélyi társadalmi létben, hogy most, amikor úgy tűnik: a pódium magunk vállalta magányából végleg leszólít a közmagány (nemcsak engem, hanem az egész magyar eló'adóművészetet), a búcsú perceit legszívesebben ott tölteném, ahol nem a hamvasztó, hanem a megedző tűzkör közepén álltam valaha.

Fenyőkút a neve ennek a magasságnak, Korond fölött, ahol éppolyan messze vannak egymástól a tanyák, mint a magyar alföldön, csak éppen majdnem ezer méterrel közelebb az éghez.

Szénacsinálni jártak ide, a Hargita-fennsík havasi kaszálóira a korondiak évszázadokon át, de leszállítani nehezebb volt a szénát, mint odakinn tartani a marhát, így aztán az ott telelő állatokkal egyre többen ütöttek végleges szállást Fenyőkúton, Pálpatakán és Békástanyán. Éppencsak látszanak egymáshoz a porták, de a „központban” egy-egy boronaházat iskolának és kultúrháznak is építettek. S e távoli, magas „lázak” közé is felkúszott a 150. születésnap körüli Petőfi-láz, (a hegyi patakok völgyei közötti vizenyős, lápos fennsík részeket nevezte el a nép „láznak”), meghívtak hát, mondanám el nekik is Petőfi a hídon című műsorom.

Valami terepjárófélével araszoltunk fölfelé (lefelé traktorral hoztak) a Gere-patak völgyén, s az ormós martokon több méteres jégcsapokon orgonáit a szél. A lefagyott átfolyásoknál kiszálltunk s gyalogosan meneteltünk, amíg a gép is kikászálódott s elénk vághatott.

A több kilométeres környékről bejáró gyerekek délben haza sem mentek az iskolából, hogy ők is találkozhassanak a fehér inges költővel. Én ilyen fegyelmezett százötven gyermeket életemben nem kaptam közönségnek, azóta sem; talán nem is fegyelmezettek voltak, hanem szomorúak? Talán először érintette meg lelkűket az én Petőfim által a Sors?

Korán belehullt a délután az estébe. Áthatolhatatlan feketeség vett körül, s az igazgatói iroda pamlagán heverve szinte fizikailag kerített hatalmába most engem is az a Sors, amelynek fekete pantallóját és fehér ingét magamra öltöttem. Hiszen minden előadáson átéltem a szerelem, a szabadság és a halál állapotát. De azt a bakacsin éjszakát, amely az újjászületés, az újjáteremtés szertartása fölé borult tulajdonképpen minden alkalommal - most érzékeltem először.

Létezik még valahol Európában ekkora homály? Meddig bírja a szemünk ezt a sötétséget, anélkül, hogy végleg belevakulnánk? Ki látja, látja-é valaki, hogy „ha a mi fényünk nem lobogna a véghetetlen éjen át, azt gondolhatnák fenn az égben, hogy elenyészett a világ”?!

Annyira vártam a választ, hogy azt hittem: káprázik a szemem, amikor az ablakon kinézve fénypontot fedeztem fel a koraesti éjszakában. Kisvártatva, egészen más irányban egy másikat, aztán egyre több fénypont imbolygott a messzeségből a kultúrház felé, mintha csillaghullató augusztusi ég ereszkedett volna Fenyőkútra.

24