Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Lászlóffy Csaba: A lenyelt könnyek sója
Az esti előadás közönsége érkezett a tanyákról, viharlámpákkal világítva maga előtt az utat. A bejárathoz érve tartaléklángra csavarták a kanócot, s mikor én is bevonultam a terembe, ott sorakozott vagy százötven olajszagú petróleumlámpa az előcsarnokban, a fal mellett. Közben a település egyetlen traktorja odatolatott a színpadhoz legközelebb eső ablak alá, hogy az akkumulátorra kötött vezetékről egy hatvanas égő is fokozza a háromkarú köröndi cserépgyertyatartókban lobogó gyertyák világítóerejét. Magam is egy új Petőfivel találkoztam, aki most szürke darócot, fehér gyapjúharisnyát öltött, báránybőr kucsmáját az ölében tartotta, vagyis nem a fejéregyházi hídon, hanem Fenyőkút mélyén várja a feltámadást. Befejeztem s meghajtott fejjel vártam a tapsot. De nem tapsoltak. Csend volt, olyan hosszantartó csend és mozdulatlanság, hogy végül is ehndultam a színpad lépcsőjén kifelé. Ekkor valamennyien felálltak, s egy szószóló ennyit mondott:-Az Isten áldja meg... Ezerkilencszázhetvennyolc november kilencedikét írtunk. Lászlóffy Csaba A LENYELT KÖNNYEK SÓJA H átam mögött a havazás - az egyedüli háttér. (Egy törött kertiszék eltűnt egészen.) Ha behunyom a szemem, rémületek jönnek elő ismerős arcokon. A töredezett zo- máncú, szennyezett ég alatt, az elkeresztelt források közelében - a névtelen kór mindenütt. A terror alattomos támadásai mellett az idő pusztítása belül. Mire magamhoz tértem, késő volt... Előbb még az Anna néni szőlőtőkéi előtt térdepelve, guggolva szüreteltem; mint édes gyöngyszemek gurultak szét szemem előtt a gyermekkori ősz relikviái. Ez még Tordán volt: a gyermekkor Paradicsomában. Szüleim ifjúságának, boldogságának színhelyén. A poros színház, a hajdani Vigadó a cementgyár szürke füstje alatt. Ideköt dédapám mesterségének hagyománya; anyám, „Kmen Manci Urleány” első báb keringője. A fehér kesztyűk, a fekete évek; minden olyan ködbe, porba, korba temetkező, akár egy római amfiteátrum romjai (vagy még omlatagabb). * Könnyelműség lenne csak úgy odavetni, hogy ki vagy (költő vagyok, estébé), amíg nem tudsz kielégítő választ adni arra, hogy honnan? meddig? és miért?... Olvassátok csak, felebarátaim, az ezredforduló kihívását, és rá fogtok jönni, hogy minden legenda hercegi tőr, mely saját húsunkba vág. Boldog költő, mikor már csak az üres papírlappal kell szembenéznie. Önnön lénye láthatatlan, szelídebb felével. Az álmodozók kamaszként halnak meg. A századvégre maguk az álmok is meghalnak — hasít agyamba a „felnőtt vadkor” - a civilizáció - fantáziátlan igazsága. A honnan?-ra egyértelmű a válasz. Ezúttal a géneknek nem a „játékára” gondolok, hanem arra, hogy egy belső „égtájnak”, egy benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül ilyen a ritmusa és szellemedben a 25
