Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Bisztray Ádám: Utak Kisasszony havában
Bisztray Ádám UTAK KISASSZONY HAVÁBAN “ anapság az ember - divat-e, vagy életritmusunk kényszere — leszakad gyökereiről; mint ősszel az ördögszekeret, kedvére kergeti a szél, akár világgá. Szeretnénk hinni a hazahívó szónak. Mióta nekem is van gyermekem a legmesszibb földrészen, megnőtt a gondom, mikor s hogyan hozza őt haza a fecske-ösztön egy tavaszon. Amikor felnézek a sarkcsillagra tücsköktől zengő nyáreste, ő a Dél Keresztje alól figyelheti a csillagjárást, ám a zónaidők csúszása miatt - másnap. Lehet, hogy ebben a megbolydult világban kétlakiság a mi sorsunk? , i , Az én városomat, - Székelyudvarhelyt, ahol felnevelő házam állott az öreg Hunyadiról elnevezett utcában, a szombatfalvi részen - egykor úgy hívták, ha nem csúfolták — a VILÁG VEGE. A Gabonapiac szomszédságában, a nagyállomáson az egyetlen sínpáron keresztbe fordított vastuskó — mintha súlyzó volna, amit senki nem tud felemelni. Idáig bizony ritkán jöttünk ki, mert a kisállomáshál laktunk, a hegy alá kanyarodó gidres- gödrös utcában. Nannyó, vagyis nagyanyám kertje a vasúti töltésig, kicsike nádasig ért. Hűvös nyári hajnalon a füstös mozdony sípja keltett fel, s a téli konyha ablakába könyököltem utazásokon, világjáráson törni fejemet. Nannyó kertje volt nekem a szabadság, hiszen az utca gyermeknépével pirkadattól sötétedésig hegyet-völgyet bejárhattunk. Egyetlen tilos hely akadt á széles határban, a Fekete-víz. Szurok-sűrű és mély sár, ingo- vány vette körül, s a tó még napsütésben is fekete volt, pedig ártatlan kiskacsák tanultak benne úszni. Gyermekhalál! - ijesztgettek mindannyiunkat a rejtelmes és veszélyes vízzel. A kertben szám szerint huszonhat meggyfa állt, egy férges ringlócska a kiskapunál, hová ribiszkebokrok kísérték a kavicsos ösvényt, s középen a kerekeskút hirdette az életadó víz hatalmát. Nannyó kora tavasszal ágyásokat csinált, hogy időben földbe kerüljön a petrezselyem, a felénk muroknak hívott sárgarépa, meg a többi kerti vetemény magja. A fák, bokrok, virágok és zöldségfélék sorsában különös dolgot senki sem találhatott, a rózsák nyíltak s elvirágzottak, a vadszólő kékeszöld lombozatba fogta a tornác oldalát. Az almafa volt a csodálatos, hisz évről-évre megújította varázslatát. Háromféle almát termett, borízű nyári almát, rétesbe valót, meg batult. Egyidős volt anyámmal. Ki látott szebbet a májusi ragyogásban? Törzse kényes, sima ónfényű oszlop. Háromágú koronáján a lebegő fehérséget hangos és szorgalmas méhek látogatták. S ez a kaptárnyi mézgyűjtő, mintha szárnyára vette volna a csoda almafánkat. Érdekes, mindig ébredéskor jut eszembe Udvarhely. Az első tájékozódás — térkép és iránytű nélkül - városomé, mintha ma is Nannyó házából - kertjéből kelnék útra. Égy- szerre látom — akár tenyerem rajzát — az ereket, melyek a világból érkeznek és világgá vihetnek. Marosvásárhely felől az autóút Farkaslaka, Tamási Áron faluja mellett futva el, Orbám Balázs sírjánál, a nagyhírű Szejke forrásnál éri el a várost, és egy emelkedőn, hogy házanként láthassuk hegyek koszorújában a kicsi utcákat, a völgyben a Küküllőt, a főtéren á templomokat, és szemben - Szent Miklós hegyén - a tornyot, a temetőt, a sárga homlokzatú gimnáziumot, az iskolát, mely jó négyszáz esztendeje messzi földről gyűjti egybe diákjait. Orbán Balázs hegyi sírjához remekbe faragott székelykapuk visznek fel, figyelmeztetve az ott alvó nagy tudósra, aki száz éve foglalta könyvbe szülőföldjének leírását, a táj és a nép nehézsorsú életét. A város küszöbét általlépve, az út jobb oldalán is akad nevezetes hely, Kannásné fája. A hatalmas, immár kiszáradt cserfa alatt félerdőnyi lombozattal áll egy másik. Ehhez kötötte volna lovát Petőfi Sándor, amikor Udvarhelyen járt, napokkal csupán a segesvári csata előtt. Három ember alig éri át a fa törzsét. Az országút a házak között elkeskenyedik, falusias mezővároskát mutat, s csak beljebb, a vasúti síneket elhagyva s átkerülve a Küküllő-hídon, hisszük el rangját, hogy megyeszékhely volt, méghoz13
