Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom
tikus forradalmárként úgy gondolta, hogy elegendő megjelennie Moldvában, és a románok nyomban harcra kelnek a zászlaja alatt. Vagy inkább a helyzetet akarta kikémlelni, személyesen, mivel riasztó hírek érkeztek táborába, hogy a cári ármádia Moldvában állomásozik és átkelni készül a Kárpátokon. Három nap után tért vissza Erdélybe Bem tábornok. Petőfi Bereckben találkozik vele. A költő megállt a tábornok hintója mellett, köszönt, Bem odapillantott, megismerte barátját, elkiáltotta magát, kinyújtotta feléje a kezét, ő felugrott a hintóba, nyakába borult és megölelték, megcsókolták egymást. „Mon fils, mon fils” - mondta Bem apó sírva. A körülállók azt kérdezték Egressy Gábortól, a színésztől: „Fia ez a generálisnak?” Egressy feljegyezte, hogy Petőfi Sándor egész nap e találkozás hatása alatt állott, az öröm áthevítette a lelkét, versben beszélt, utánozta Bem beszédmódját. Két nap múlva következett a segesvári csata és Fehéregyháza! Ezen a szalag-úton jött az orosz, másik irányból. Háromszékre a tatárok óta mindig ez az út hozta a veszedelmeket. Anyai nagyanyám, Szabó Mária mesélte — ő meg a nagyanyjától hallotta —, hogy a patakban ruhát mostak éppen, úgy lepték meg a dálnoki asszonyokat, lányokat a kozákok. Szétrebbentek, mint megriadt madarak, a ruha ott maradt a patakban, elvitte a víz... Próbálom beleélni magamat - a Tatárdomb tetején, mintegy kilátótoronyban - Petőfi Sándor gondolataiba. Igazat szólt akkor is, amikor az Alföld tengersík vidékét dicsérte, és akkor is, mikor a háromszéki fennsík meg az ezt körülölelő havasok szépsége kábította el. Addig számára az Alföld a véghetetlen síkság volt, a Kárpátok ennek ellentéte, zord havasi világ. Háromszéken a síkföld és a sziklás havasok egybefonódását, átmenetét élte át, kiegyenlítődésüket, a természet csodáját. Hátha arról is tudott volna, hogy mit rejtett a szalmakalap-halom gyepes oldala. Fel- gyúlt volna a képzelete. Vagy ha feljön a költő ide, a Tatárhalom tetejére, ahol úgy érzem, hogy a szél mindjárt felkap, magasba emel, és az alkonyat fényében látná a Kovászna házai fölé emelkedő havasokat. A lenyugvó Nap vörös sugarakat áraszt a hegyekre, és a fények élesen szétszabdalják a sziklatömböket. Alulról, a síkságról úgy látszanak a havasok, hogy egyik a másikból nő ki, lépcsőzetesen magasodnak az ég felé; innen, a dombtetőről meg lehet lesni a titkukat: külön-külön tömb mindegyik, közöttük keskeny völgyek, ezekben patakok szaladnak alá, és a levegő remeg a nyári párafellegekben. Csak egy valamit nem találok, hiába járom körbe a domboldal karimáját. Kövek, épületmaradékok nincsenek sehol. Ha temető rejtőzködött is a földben, márpedig az rejtőzködött, akkor a föld fölött házaknak kellett állniuk, bennük laktak; nemcsak haltak itt, de születtek is az emberek. Az új váltásra érkező határőr nép, a székelység már nem jött fel lakni ide, ahol egyébként is nehezebb kutat ásni; víz nélkül pedig nincs élet. Az új magyar raj - a székely - Zabolát, Pávát, Székelytamásfalvát, Haralyt, Kézdimartonfalvát, Imecsfalvát, Gelencét, Kézdimárkosfalvát alapította meg. Mégis itt kellett maradniuk a házak romjainak. Vagy a jurtáknak? Itt bizonyára fából építkeztek, közel az erdőrengetegek. Ha pedig gerendákból rakták össze a falakat, ezeknek alapkövek kellettek. Mennyi idő alatt porladnak észrevétlenné a gerendák? Szétomlanak a kövek is az alapzatból? Vagy betemeti őket a szélhordta föld? És a kutak? Mély kutak lehettek; hány századév kellett, hogy feltöltődjenek, nyomuk se maradjon? Székely Zoltán kutatóárkát is már-már betölti a föld. Vékony sánc-csík a domb élén. Állok rajta, és megborzongok. Az este hirtelen tör a tájra. A Székelyföldön gyorsan hűvösre vált az idő nyáron is, váratlanul támad fel a szél. Az igéző szépség megfagy körülöttem! Vajon mit akar üzenni nekünk az idő, hogy hajdani magyar őrállók telepéből csak a temető titkait hagyta reánk? És ezt a temetőt is éppen most engedte megbontani... 12
