Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Lászlóffy Aladár: Istenszünet
Lászlóffy Aladár ISTENSZÜNET „Eleusziszban belátja az ember, hogy nem hoz megváltást, ha egy őrült világhoz alkalmazkodunk. Eleusziszban a kozmoszhoz alkalmazkodik az ember. ” (Henry Miller) V JLL4 gy árnyék átment a virágokon. Vagy járókelő volt, vagy csak a macska —, hiába pillantanék most abba az irányba, a reggeli nap gyöngéden, de ellentmondást nem tűrve süt szembe, seper végig a kerteken, hogy csupán úgy járhatok, mint Saulusz: még megkérdezi egy szemrehányó szózat - „mit leskeló'dsz utánam?” A virágok, növények pedig - kivéve, amit emberemlékezeten belül, mint valami urbanizált emlékbizottság megszelídített gruppjait az emlékmű köré, csak a nagymamák és nagynénik rezedásítottak ide: dohányvirág, hortenzia, flox —, valamennyien leírva Orbán Balázs Torda város és környéke megfelelő fejezeteiben. Flóra. Persze, ez számomra megint egészen mást jelent. Kevésbé tudományos, de konkrétabb fogalom. Tordai családnév, frissen pörkölt kávészag s a legelső gimnáziumi óra káldeus hangulata tapad hozzá rejtélyes magánlegendáriumokban. Maradjunk az elsuhanóban árnyékát vető járókelőnél, akié ma átrezdült a jácintokon, ahogy a felhők árnyéka szokott a Sóréten, vagy Virágosvölgy felé a dédapák dombvilága fölött, foltról foltra, birtokról birtokra, földről földre, amíg csak bele nem vész abba a kékes időködbe, mely legalább annyira áll dátumokból mint jégtűkből és szivárványt csillantó páracseppekből. Mezőség, Aranyosszék, Hesdát-völgye, Csillag, Tündér, Pardé, Borjúk rétje... Itt valami megmagyarázhatatlan módon a térség Texasszal is érintkezik, és minden távlatos, tehenes, mérsékeltövi kilátással, amelyből valami örök flamand plein- air érzék minden korra esően összehoz egy-egy körképet. Helyi dűlőnevek visszhangoznak bizony világnagyságok végtermékeiben is, mióta Homérosz mester komolyan vette Hiszarlik látványát. Meg kell becsülni mindent. A járókelőt nem ismerem, de hogyha ekkora árnyékot képes vetni a virágokra, hangyaszemszögből hatalmas lehet. Én pedig mostanában már csak alkalmilag, úgyszólván elvétve ébredek Tordán. Csak vendég vagyok, aki egyre inkább ráér átszállásig elnézni a pókhálószálon gyülekező, csatlakozó harmatcsepp-csilléket. Milyen súlyosak ezek a semmiségek. Ugyanazalatt történnek, mialatt a várost lebontották s a temetőt lebetonozták. A feltámadásig-berendezkedők. Pedig kötélből ostort fonván, egyszer-kétszer-százszor már kiűzték őket a templomból. Nagypéntek van. Egynapos halálra jelképesen megmerítkezem a múltban, ahonnan sosem vonultak ki sem a római, sem a török, sem a labanc légiók. Ebben a helyzettudatban neveltek. Erről informáltak. Ebbe csöppentem bele, hogy megfigyeljem, megbíráljam és kijavítsam őket. Az én népem és minden népeket, melyek Bábel s a Szindipatak, Memphisz s a Kakasdomb, Athén s a Szénatér közé eső úthálózat mentén letelepedtek, felkerekedtek és jönnek, jönnek bennem, belém, velem azóta is, etruszk váza alakú anyákban, Stradivari-hegedű alakú asszonyokban a láthatáron, az én testem-lelkem egyszercsak ok nélkül esedékes Betleheme felé. Semmihez se fogható és mérhető, ami előtte volt s ami utána jött, mert a gyer1
