Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam
mekkorom mindennél hosszabbnak tűnik. Életidőm tere, életterem ideje. Anyám mondta, mondogatta: meglátod, egyszercsak elkezdenek rohanni az évek, nagyon gyorsan fognak telni. Most már tudom, hogy első ébren meglátott, megélt évtizedem ettől a leggazdagabb. Mert lassan történt meg. Nem ahogyan a kerítés előtt elhaladók egy pillanatra árnyékuk vetik a virágokra, hanem ahogy a felhőit árnyéka átúszik Erdély udvara felett. Egész déleló'tt, tart. És eltart egész délután. Hogy többször elálmosodom alatta és álomba merülök, és ó' tart odakinn az én benti álmaim is. Az én életemben ott laktam, végig: én, a családom, az utca, a Bethlenem, a Báthorim, a tejes és a temetőpásztorék, a bevonuló és kivonuló katonaságok s a III-os, IV-es tananyag, plusz a kis képes katekizmus. Plusz a kézimunkaórák, s a cementpor. Igen, a legkedvesebb, s a legzsúfoltabb hátterem ez a külsó'-belsó' vak táj volt; néha besütő' napban unatkozó konyhaablak. De közel fél évszázada ez is már csak dobozban tárolt jegyzet, cédulahalom Kolozs- vár-életem íróasztalsarkán. Akkor hol van az egész, melyet egy napi halálra, minden nagypénteken vállalhatok? Az én pillanatnyi Kölnöm, Koppenhágám, Kassám, Kecskemétem: hisz kihajoltam annyi állomáson. Könnyen beláthatja az ember, hogy nem személy szerinti volt ez a meghívás. De ha már itt talált (talált ki) — megszólít és megpróbál értekezni velünk. Valami. A világ. Például megtanít követ pattintani, kilesni a bozótból, mérgezett tüskét tömni a fúvócsőbe és szonettet olvasni, esetleg írni. Tudni a jóról és elviselni a borzalmak tudatát, emlékét, adatait is. Emberemlékezeten kívüli és belüli híreket, könyveket, információkat, s a velük járó kedveket, hangulatokat. A kedvenc helyszín, a fontos táj, a biztonságos hátország az a képletes és valóságos pajzs, páncélajtó, csigaház, kínai- vagy spanyolfal, pingált tojáshéj, Don Quijote maszk, mely mögé elhúzódhatunk bármikor ennek a sötét tudásnak a viselése, birtoklása közepette, ami az élet. Ezelől a fényesség elől, mely végigsüt a kerten, íróasztalon. Isten védő árnyéka, kire-kire szabva, mérve sorsa Hirosimái alatt. Nagypéntekünk és nagyszombatunk között. Bálint Tibor EGYSZER EN IS HARANGOZTAM H a lehunyom a szemem, és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi utcákra, a Házsongárdra, meg a hóstáti negyedre, az írisz-telepre és a Csillaghegyre, a Kálvária-templomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban, s ilyenkor látom igazán, hogy mi mindenre is emlékszem. Érzem, hogy a leheletem tejszagú, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss levegőn, és járáshoz alig szoktatott talpam külön- külön csiklandozza valamennyi homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és méregzöld keserűlapuk közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék sejlik elő a borzongatóan titokzatos parti bokor alól. 2
