Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Olasz Sándor: Az „aszályos remény” költője (Kovács István: A tér töredékei)
egyetemes fenyegetettség egész lényét betöltő tapasztalat. A népek jóvátehetetlen vesztesége Jékely történelmi elégiáihoz hasonlóan az egész szenvedő emberiségre utal. Jékely azonban híres zsoltáros versében (A marosszentimrei templomban) a reformáció költői hagyományában olyan nyelvi-poétikai formát talált, amely a szétszóródás tragédiáját és a megmaradás hitét még egyszerre tudta kifejezni. Kovács István már egy szomorú folyamat végét látja. Jékely modorában írja tovább a verset, melyben már az évtizedekkel későbbi tapasztalat fogalmazódik meg: „Pelikánéhes tél jöhet még. / És cserben hagyhat is az Úr...” (Történelem) A korai versek közül a Temetheted-e vagy az Ágyúöntök földje még szinte felhőtlen magabiztossággal fogalmaz meg etikai imperatívuszokat. A Nádas Péternek ajánlott Utazás III-ban már a tehetetlenség érzése a meghatározó. „Mi, / a nagy gyakorlótérre beszököttek, / utolsó ingünket, / az átlyuggatható papírt felöltjük: / — kár a szóért.” A totális csőd, a valamikori hitek kudarcának verse ez. Néhány sora kísértetiesen emlékeztet Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című kisregényére, amelyben olyan kegyetlen, abszurd világba csöppenünk, ahol még az embervadászat is megengedett. Kovács Istvánnál: „... az orvlövészet / fizetett sport, / de a gyilkolás röntgenképei / leolvashatók, / s az átlátszó filmre / angyal és fenyő / és »kellemes ünnepeket kívánunk« / festhető”. Kovács István Ördöglakat című nagy versének igazát, sajnos, a megírás óta sem cáfolta a történelem. Máig nem tudjuk szétszedni „a történelem ördöglakatát, / tudatunk, létünk / cél lányi zárját, / a szívünknek fordított fegyver závárját”. Kérdés, szétszedhető-e egyáltalán. „Csak a hóhér változik, / meg a jós,/ nem a szög, / csak a seb helye.” Kovács István az egyéni létet és a történelmet — legalábbis ebben a versben - reménytelen körforgásnak látja, az ember sorsa a permanens kiszolgáltatottság és rekapituláció. „... a tűz-szavak / kihűltek már a számon.” (Egyedül) „Voltunk egyszer a bibliás / emberteremtő ige” (A csönd ideje). A tér töredékei sem véletlenül lett címadó vers: a teljes kifosztottság állapotát mutatja, annak minden előnyével: a további kifoszthatatlansággal és az így felismert értékesebb szabadsággal. A fájdalom - noha jó néhány indítóokát tudjuk -, olykor nehezen nevezhető meg. A versek színvilágát azonban többnyire gyászba vonja, s a képanyagot is meghatározza: „csontfűrész”, „zsilett-penge”, „ólomtalpú zsák”, s a csordakút „akasztófaárnya” - hosszan sorolhatnánk az emberre leselkedő veszedelmek képi-hangulati elemeit. Kiss Ferenc hajdani megfigyelése az újabb versekre is igaz: „... akárhol nyitjuk ki ezt a könyvet, valami elmerül, valamit szétlőnek, valami parázslik, megég, megfagy, elpusztul”. Az 1981-ben írt Szobortriptichon ennek az ezredvégi kiüresedésnek és evidenciahiánynak az emlékezetes verse: „A védtelenség mészkőtarlóján imbolygó omega a próféta kihűlt ekhós szekere távolodik... por vagy porhó kavarog nyomán.” „Magánéletét, ügyes-bajos (családi) dolgait úgyszólván kizárja a költeményből, vízióiban megvert, fólmorzsolt kapcsolatok végeérhetetlen sora.” Szakolczay Lajos egykori megállapítását az új könyv - a családi versekkel — mindenképpen árnyalja. A gazdag metaforikájukban is kijelentésszerű, szentencia karakterű versek közvetlen biografikus, miliőrajzos szcenikával valóban ritkábban élnek. A létvonatkozású utalások, létszimbolikájú históriai, természeti, gondolati elemek korlátozzák a grammatikai első személy szerepét. „Képeshanglemezt kaptam Hollandiából” - kezdődik az Egy naplófejezet kivonata, de a vers már a második sorban többes szám első személybe vált át. Aki itt megszólal, valamilyen közösség nevében szól. Igaz, Kovács István nemcsak a szuronyos-fűrészes világ rémképeivel viaskodik. A Térelválasztás című versben a tizennégy hónapos leányka ajtóüvegen átderengő képe egzisztenciális meditációt indít el: „Két, üveget átolvasztó szemet látok. És tehet-e bármit is az ember, ha ilyen nyilvánvalóan figyeli az Isten?” Itt említhető még a Szél 73
