Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Olasz Sándor: Az „aszályos remény” költője (Kovács István: A tér töredékei)

fúj, az Orsika levélrajza alá, de a Bohdan Zadurának ajánlott Párhuzamos vers is. A lírai hős itt a köznapi szituációban is nyitott önmaga megmérésére és a léttörvények fölismerésére. Ez az értékelést, érzést, értést és intuíciót ötvöző eszmélkedő versszerkezet igen nagy fokú belső szabadságot feltételez.

Léttani kérdések izgatják Kovács Istvánt: a Bezártságban például a születés és a halál ellentétegysége. A világot megérteni akaró kultúra vonzásában felnőtt ember elbizonytalanodik. Nincsenek határozott válaszok, „... a kérdésre csak kérdés a válasz... Egyszerű kérdés — kérdés... Zuhanok...” (... — kérdés) Ez az evidencianélküliség egyébként sok más, olykor teljesen ellentétes indíttatású költő (például Petri György) alapélménye lehet. Még ebből a kronológiát nem tükröző kötetből is kitűnik, hogy a korai versek enyhe pátosza és elégikussága után a groteszk, ironikus vonások kerültek túlsúlyba* Különösen a Kierkegaard artistái ciklus igazolja ezt, vagy az olyan versek, mint a beckett-i szituációt kifordító Godot, melynek hőse (Isten?) becsapottnak érzi magát: végre meghívták ebédre, de „a hülye senkik” nem várták.

„Sötétségünk tiszta részére írok. / Megkísérlem olvashatóan.” A Montaigne toronyszobájában sorai akár ars poeticaként is olvashatók. A pontosság, a fegyelmezett képalkotás kezdettől jellemző volt verseire. „Apám a földre tapadt jégvirágnak...” {Két kép) „Anyámnak kék por kavarog a szeméből, / a messzeséget nézi, / forgó küllők között is / kinyújtja karját. / Hajából üvegszálakat csiszol az idő.” CAnyám) - nagyon sok ilyen szép sort őrizhetünk emlékezetünk tárnáiban. Igaz, a nyelv olykor túlfeszített, túlzsúfolt: „Szemtelen gázmaszk-glória -/ ördögventilátor” (Szmog) Kovács István nem egyszerűen szép képeket helyez egymás mellé, nyelv- használata nem ornamentális jelegű. Egyrészt megújítja az elkoptatott metafori- kát, másrészt tudatosan elszegényíti a nyelvi kifejezés sokszínűségét. Érzéki telítettségből származó képi zsúfoltság helyett a nyelv és közlés egyszerűsödését, dísztelenné válását figyelhetjük meg. Ez a formai redukció minden bizonnyal az ironikus szemlélettel is összefügg. (A nyelv végsőkig való lecsupaszítása azonban nem célja.) Vannak olyan Kovács István-versek, amelyek szinte minden képszerűségtől eltávolodnak. Az Ordöglakatban ugyan a vers címében ott van egy metafora, de a valóságlátás, történelmi tapasztalat egyfelől materializálja, másfelől metafizikai-filozófiai távlatba helyezi. A megváltatlanság és megválthatatlanság, reménytelenség és kiszolgáltatottság döbbenetét egyetlen tárgyi elembe projektálja a költő.

A három évtizedes költői pálya a poétikai-metrikai szerkezeteket illetően is sok változatot mutat. Kezdetben Kovács István is kedvelte az ősi, a folklór emlékét őrző négysoros, kereszt- vagy félrímet használó mondás- és jelentésegységeket, melyekben a jó hangzás, a jól mondhatóság feltétele a mondathangzat tisztasága és telítettsége, a sor- és mondathatárok egybeesése. A Szenteste, 1970-bői egy versszak:

A századvég porlad e csontcsiszoló szélben címerek kőkeresztjein s karácsonyfán - a téren.

Az Utazás II itt következő strófájában az áthajlás kiemelő funkciója is nyilvánvaló:

Árverezve a dicsőség.

Nap szálkázza ki a rétet.

Sárkány fogak - csonka szablyák csattognak címerbe vésve.

74