Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Tolnai Ottó: Körbics (elbeszélés)

Tolnai Ottó Körbics JL JLörbics, a ludasi nótafa, felakasztotta magát. Morzsolták a gang elé öntött kukoricát. Majd Körbics elment hátra, hugyozni. Még emlékszem, hogyan irdalta az utolsó csövet, hogyan lökdöste le az utolsó kukoricaszeme­ket. Körbics volt az egyetlen ember Ludason, aki tengerinek mondta a kuko­ricát. Nem tudom, miért, de a sok (voltunk vagy tízen) kéz közül akkor éppen az ó' kezére kellett pillantanom. Ahogyan lelökte, lepöccintette hüvelykujjá­nak eró's (pataszerű, fekete — egy időben a Magyar kovácsnál inaskodott) körmével az utolsó szemeket, egy pillanatig még tétovázott, hogy a halomra dobja-e a csutkát, vagy magával vigye. Gondoltam, maga sem tudja, mit akar: szarni-e avagy csak hugyozni. Amióta ugyanis elterjedt Eszak-Bácskában, hogy a legnagyobb magyar író (Zilahy) utolsó kívánsága az volt - valójában azért jött haza Amerikából (pedig hát a tengeri viszont éppen Amerikából került át hozzánk, a neve is azt mondja, hogy tengeren, óceánon túli), hogy olyan reteráton szarjon, ahol még madzagon lógó csutkával törlik az emberek a seggüket, ismét divatba jött a reteráton a csutka. De Körbics a halomra dobta a csutkát. Szinte megcélozta a halom legte­tejét És elment hátra. És többé nem tért vissza. Őrizte, mesélik, édesanyja nótásfüzetét. Az volt a legnagyobb kincse. Nótázások közben sokszor megesett, hogy hazaszaladt érte. Az édesanyja nótásfüzetéért, amit ó', az édesanyja, még az ómamájától örökölt. Az óma­mája rajzolta tele a fedelét, nyálas tintaceruzával, székfűvel (kamillával). Körbics még emlékezett (már ó' volt az egyetlen), amikor a doktor úr bátyja, a Dezső (ők csak úgy mondták, Desiré) bejött az osztályukba (alig fért be az ajtón, olyan magas volt, valami fényes szövetből volt a kabátja, tán még muffja is volt, és rágta a mutatóujján a körmét), és ők felálltak, kórus­ban köszöntötték, hogy Fajen Isus\ Körbics össze is veszett az emberekkel, amikor azt mondták, hogy a Zilahy a legnagyobb magyar író. Mondják, hogy a bukszájában hordta Kosztolányi Bácsországban megjelent kis írását Lu­dasról, a Künn a tanyán-t, mindig azzal bizonygatta, hogy Kosztolányi a legnagyobb. Egyszer a Gulyással is összeveszett kártyázás közben (Gulyás egy időben abból élt, hogy kijárt kártyázni a hajdújárási kiskocsmákba, ta­nyákra), mert a Gulyás viszont azt bizonygatta, hogy se a Zilahy, se a Kosz­tolányi, hanem: az Ady, meg a Zákány Antal a legnagyobb. Valaki aztán a Róka tanyán, amikor előadást tartott (Ludas a magyar irodalomban) meg­kérdezte a Tolnait, azt a szakállast, hogy ki a legnagyobb, de ő meg egy 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom