Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szabó Gábor: Szerzők - Tegnap és Ma (A Kalligram kismonográfiáiról)

szükségesnek vélték az „élő vagy a közelmúltban elhunyt magyar írók és költők munkásságáról” való „mérlegkészítést”, ahol „minden egyes kötet újszerű értelmezést igyekszik adni a művekről”, s amely „nem törekszik arra”, hogy „közelítse egymáshoz az egyes irodalmárok szemléletét”. Ezek a kritériumok nyilvánvalóan az 1990 előtti irodalomtudományos gondolkodásmódhoz való viszonyt szándékoznak rögzíteni, pontosabban az attól való elhatárolódást jelezni. A politikai elkötelezettségektől való távoltartás” eszménye viszont alighanem csak annyit jelenthet, hogy az egyes szövegek nem aktuálpolitikai megfontolásokat gyümölcsöztetve állítanak vagy tagadnak bizonyos dolgokat, hiszen a fent idézett célok és elvárások megfogalmazására, és az ezek alapján felhangzó diszkurzusok létrehozására csakis egy (új) hatalmi kód keretein belük, egy ebben lefektetett normarendszerhez történő igazodás árán nyílik lehetőség — azaz - foucaulti értelemben — e szövegeket is a Hatalom szálai szövik át, némiképp ugyan újrarendezve és levegősebbé téve az engedélyezések és tiltások dzsungelét. Elég egy pillantást vetni a Tegnap és ma illetőleg az Arcok és vallomások monográfia-sorozatának bármely darabjára ahhoz, hogy világossá váljanak a tiltások és engedélyezések azon különbözőségei, melyek nyomán a két sorozat esetében két eltérő diszkurzusforma szerveződésének lehetünk tanúi. Az Arcok és vallomások monográfiáinak legtöbbje olyan regényként olvasandó, amely a főhőst (a szerzőt) annak születésétől haláláig (illetőleg a monográfia írásának jelenéig) egy nem is titkoltan teleologi- kus narratíva szabályaitól irányítottan kíséri végig. A cél az esetek többségében annak demonstrálása (volt), hogy azok az értékek és igazságok, melyek egy diktatórikus társa- dalmi/politikai rend működésének feltételeit biztosítják, örökérvényű, magánvaló transzcendenciák, s a művészek élettörténetei és alkotásaik kizárólag e transzcendenciák felé való törekvéseik intenzitásának függvényében értelmezhetők. Az irodalom így valami nála magasabbrendű szubsztancia hordozójává alakul, s annál inkább tekintődek „művészinek”, minél buzgóbban szolgálja az Eszmét, azaz minél inkább az előíró kódok játékrendjében hozza létre diszkurzusát. A megszólalás lehetőségei nem tették lehetővé az esztétikaivá tupírozott politikai elkötelezettségek, s az ebből fakadó történetképző érték- preferenciák vizsgálatán kívüli diszkurzusformák születését, s így az irodalomtudományos szövegcsoporthoz sorolható értelmezések, monográfiák, kritikák stb. a kulturális hálózat épp azon szabályrendszerét voltak kénytelenek az életművekbe belelátni, melyenek saját létüket is köszönhették, legitimálva és erősítve ezzel e normarendszer létét. Miközben tehát az Arcok és vallomások kötetei saját diszkurzusukhoz igazították a múltat és a jelent, olyan fikciókat hoztak létre, melyekkel a társadalom funkcionálásához elengedhetetlen moráhs autoritásokat fogalmaztak meg. E cél megvalósításához az irodalomról való beszéd keretein belül leginkább a szövegexplikációs módszer tűnt a leghatékonyabbnak, hiszen a „mit is akart igazándiból mondani a szerző?” vagy a „mit is jelent valójában ez a mű?” típusú kérdésekre adható válaszok kiváltképpen alkalmasak a szerzők széleskörű humanisztikus elkötelezettségeinek taglalásán át (és hát e monográfiák döntő részét ez szolgáltatta) olyan irodalmon kívüli szubsztanciák verbalizálására, amelyek egyúttal nyilvánvaló hatalmi legitimációs törekvések szolgálatában állottak.

Ez az elképzelés munkál pl. Gyertyán Ervin József Attila monográfiájában is, ahol többek között a következő alapvetést olvashatjuk: „Hiszen egy lírai életműben mindig egy embert szeretünk meg, fogadunk testvérünkké a maga teljes emberi közvetlenségében.”“ Afelől sem maradnak sokáig kétségeink, hogy mi is indokolhatja a költő iránti szeretetün- ket: „József Attila, a proletariátus, a szocializmus nagy költője, a harcos költő és bátor gondolkodó is azzal kapja meg emberi hitelét, ha feltárul előttünk az út is, amelyen az eszme és a művészet ormaira feljutott, ha megismerkedünk azzal az emberrel, aki társunk volt minden emberi-társadalmi szenvedésben, megalázottságban és ínségben, aki pokolra szállva lett dudássá, minden emberi vágy és törekvés /.../ költőjévé.”®

Könnyű belátni ezek szerint, hogy művészet és eszmeiség ormai igencsak közel eshetnek egymáshoz, sőt még valószínűbb, hogy talán csak egyetlen oromról van szó, hiszen egyébként vajon hogyan lehetne elképzelhető, hogy az egyik megmászása automatikusan juttasson fel amannak csúcsaira. Az eszme mibenlétéről húsz oldalnyi tájékoztatást kas Gyertyán Ervin: József Attia; Szépirodalmi Kk. 1966.10. 9 Gyertyán Ervin: ib. 10.

80