Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
nizálás szilárdabb és megbízhatóbb narratológiai-líraelméleti vagy drámaelméleti alapjainak kimunkálásra. Az olykor „esszéisztikus” pályaképek (ismét: jobb esetben!) az 1930-as esztendó'ket idézték meg, máskor az irodalomtörténeti rehabilitáció valóban nemes, ám szűkebb értelemben véve kevéssé irodalmi nézőpontjából világíttattak meg; ritkán sikerült irodalom és kritika, írói életmű és kritikai befogadás szembesítése olymódon, hogy a hivatalos kánonba még be nem emelt szerző' az életmű igényelte-fölkínálta módszeres eljárás szerint mérettessék meg, értelmeztessék. Aligha vitatható, hogy a nem egyszer alapkutatást végző' érte kezük igen fontos anyagot tártak föl, ám egyikük-másikuk itt megállt, az „anyagot” az önelvű irodalomszemlélet szerint minó'sítette, s így értékelését a kritikátlanság vagy valamiféle egyensúlyozó manőver jellemezte. A sorozat számos darabja nem vett tudomást azokról az újabb irodalomértelmezési stratégiákról, amelyek például a Helikon Világirodalmi Figyelő tematikus számaiban, ismertető' rovatában hozzáférhetők voltak; s valójában az esszéisztikus előadás több ízben csak a „metaforitisz”-t örökölte az 1930-as esztendőktől, kevéssé a Halász Gábortól Hamvas Béláig, Szerb Antaltól Németh Lászlóig ívelő magatartást, amely egyként figyelt a kortárs világirodalomra és a hazai fejleményekre. S hogy az 1980-as esztendők elején még messze nem volt egészen magától értetődő az Ottlik és Mészöly, illetőleg (többek között) a Pilinszky és Nemes Nagy (vagy akár a korábbi, Juhász Ferenc) által kezdeményezett paradigmaváltás el- és befogadása, de legalább is tudatosítása és a kritikai életben értékelő számontartása, s hogy részben a hivatalos szó- használat vagy egy avuló terminológia révén artikulálódó irodalomfelfogás révén nemcsak az ún. marxista esztétikában őrizte pozícióit, hanem általában: így az esztétika elé sorolt etikai állásfoglalás „helyzetbe hozható”-nak mutatkozott. Erre beszédes példa a fiatal magyar lírikusokat és epikusokat elemző két kötet. Mindkét könyv dicséretére legyen mondva, hogy nem feledkeztek meg a határon túh magyar irodalmakról, ám részben a „nemzeti irodalom” fogalomhasználatában mutatkozó elméleti bizonytalanság, részben az ide vonatkozó terminológia kidolgozatlansága, részben - nem utolsósorban - az irodalompolitikai szorítások miatt mintegy függelékként, a magyar(országi) irodalomtól elválasztva, nem pedig a nyelvi-kulturális örökség továbbgondolható változataiként tárgyaltatik az 1968-1978 közötti időszak „fiatal” magyar irodalma. A határokkal (mesterségesen) szétválasztott irodalmak tárgyalása a földrajzi-politikai szempont elsőbbségét sugallja az esztétikai-irodalmival szemben, így egymástól független fejleményként mutattatnak be a kisebbségi magyar irodalmak. Nem a bemutatást végző értekező hibájából természetesen; s nyilván arra sem kapott felhatalmazást a szerző, hogy a szlovák, a román, a szerb stb. irodalmak kontextusában tárgyalja az erdélyi, a vajdasági, a szlovákiai magyar irodalmi fejleményeket. Ennek következtében nemcsak az összehasonlító szempont nem érvényesülhet, hanem az irodalmak egyedi és/vagy egyetemes vonásaira sem derül fény. A Fiatal magyar költők 1969-1978 bevezető tanulmánya inkább a hivatalos szemlélethez igazodással tűnik ki, mint elméleti igényességgel. Olyanokért látszik megróni néhány ifjú poétát, mint „a tragikus magyarságélmény mitikussá növesztett megszólaltatása" (csakhogy szerinte nem a poétikai korszerűtlenséget eredményezi, amennyiben eredményezi, ez a költői tematika, Baka István például, ma már tudható, megújítja az e tematikát megszólaltató retorikai eljárásokat, hanem az értekező egy hivatalos marxista szolgálatetika felől ítélkezik); Oravecz Imre Héj című kötete „nagy kritikai reklámot kapott”, s ez talán összefüggésbe hozható ama megrovással, miszerint Oraveczre hat „néhány mai formalista törekvés”. Vajon melyek? Általános értékelésbe eképpen csap át a bevezető írás fogalmazója: „József Attila példája látszik leginkább követhetőnek: szocialista szemléletű, korszerű világkép kidolgozásakor nála sohasem szakadt el tartalom és forma változása- fejlődése egymástól”. A megmerevített és csak bizonyos József Attila- versekre/megnyilatkozásokra célzó kritikai állásfoglalás nem a valóban korszerű líra teremtésében érdekelt költőt állítja előtérbe. Kabdebó Lóránt majd csak 1992-ben jellemzi poétánkat a „dialogikus költői gyakorlat” egyik magyar reprezentánsaként: „Az emberi történetet ellenpontozó poétikai pozíció, a kettőt dialogikus helyzetbe hozó versszerkesztés éppen ekkor, József Attila legutolsó verseinek keletkezése idején hangsúlyosan jelen 70
