Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)

van a kortársi magyar- és világlírában”. Nem ezt a fajta terminológiát és kritikai gyakorlatot kérem számon, ám annak tudomásulvételét, hogy már az 1970-es esztendők végén sem volt kötelező egy csonkított József Attilával kiszorítani az ettől távolodó fiatal magyar költőket az irodalmi köztudatból. Végezetül: az ifjú magyar költők mégis érdemesek a kritikai megmérettetésre, mivel „magatartásuk, lírájuk azt ígéri, hogy a szocialista realizmus lesz a nemzedék számára is a legerősebb és legáltalánosabb alkotómódszer.”

A lírikusok „értékelését” szembeállíthatjuk a prózaírók bemutatását tartalmazó kötettel. A Fiatal magyar prózaírók 1965-1978 tanulmányai igencsak eltérnek a följebb idézett írás szellemétől és módszerétől. Már az előszóban megállapítja Kulin Ferenc az „irodalmi értékrend rendkívül gyors módosulásá”-t, melynek kezdetét az 1960-as esztendők közepére teszi. Majd: „A műalkotásnak olyan elemei, amelyek a hatvanas évek végéig eleve irodalmi minőségűnek számítottak — a társadalompolitikai indulat leplezetlenségére, a non- konformizmus programjára, a szociális és erkölcsi hiperérzékenységre gondolok — fokozatosan elvesztették a priori irodalmi értéksajátságukat”. A fiatal magyar prózaírók dilemmáit állítja az előtérbe az értekező, ezeket azonban a hagyománytörténésben szemléli, mintegy időnként szétváló (irodalmi) lehetőségek ismételt, párhuzamos fölmerülését tételezi. A bevezetés szerzője nem felejtheti, hogy milyen közegben értékel (a leginkább az utószóként közölt írás jelzi a megszólalás szabadságának határait, Leninre és Lukács György kategóriáira hivatkozással lehet, kell/?/ menteni a formalizmusban elmarasztalható, elmarasztalandó/?/ szerzőket, a „világnézetileg problematikus, ám művészileg markánsan kidolgozott koncepció”-t, név szerint Nádas Pétert vagy Bereményi Gézát, hiszen a tét a korszerűbb prózapoétika legitimálása, autorizálása, de legalább is a védett sáncok mögé beemelése:

„Míg a morális alapú világértelmezés és ítélet egy intuitíve elsajátított (vagy elsajátít- hatónak vélt) világrenddel szembesíti az amorálisnak tartott valóságot, s a tételezett aboszlútumot a mű megformálásával igyekszik érzékeltetni — most a valóság elve szembekerül a művészi forma ideális öntörvényűségével. Újra megjelenik az ősi paradoxon: a művészet önmaga belülről történő felszámolása útján igyekszik — vél - eljutni a Léthez.”

S ha a terminológia inkább visszafogottságával, filozófikusabbá emelésével tér el is a megszokottól, eképpen kerülvén a feltűnést, nem posztulálja a kritikai nyelvi fordulatot, annyi bizonyosnak tetszik, hogy a nagyepikát a műfaji hierarchia csúcsára emelő totalitás-igény elveszíteni látszik kizárólagosságát, és annak rokonszenvezőnek tetsző szemrevételezése, miszerint Tandori Dezső és Petri György (1980-ban vagyunk!) „a nyelvet problematikus eszközként kezeli”, meg ama helyzetleírás, amelyből megtudható: „az irodalmi értékek korábbinál szembetűnőbb pluralizálódása” következett be, valamit jelez a kritikai értékszerkezet átstrukturálásának igényéből. Erre vall, hogy éppen nem rosz- szallja a bevezetés szerzője: bár a társadalmi kérdések éltetik még a „moralizáló-közéleti lírá”-t, de „az irodalom egészén belüli rangját már nem képes megőrizni”. Igaz, ezt a megjegyzést a sorok közé rejtett üzenetként is lehetett akkortájt értelmezni, különös tekintettel a sorozat eltérő értékminőséget képviselő íróira. Jellemző módon ebben a kötetben vetődött föl a magyar- és a világirodalom viszonyrendszerének problémája, ezúttal korántsem az önsajnálat tetszetős fordulataival, inkább a korszerűnek nevezhető irodalom módszeres eljárásait szem előtt tartva.

Kulcsár Szabó Ernő szerint „a hatvanas és hetvenes évek fiatal magyar regényírói jól láthatóan tartják magukat a műfaj huszadik századi kánonjaihoz, de sem a »hagyományos« újrealizmust variáló mintákat, sem az artisztikusabb formakezelés néhány kísérletét nem ítélhetjük meggyőzőnek”. Hogy mai tudásunkkal Esterházy Péter vagy Nádas Péter 1980-ig kiadott műveit eképp értékeljük-e, az természetesen korántsem teljesen bizonyos, az azonban feltűnő, hogy Kulcsár Szabó »hagyományos« újrealizmusról szól ott, ahol mások kritikai realizmust emlegettek, és vele egyenrangúnak minősíti az „artisztikus formakezelés néhány kísérleté”-t, amelyekről — mint ismeretes — például Lukács Györgynek nemigen akadt elismerő szava. A további külön említésre méltó mozzanat a tágabb kontextusba illesztés igénye, amely még elmarasztalás esetén is hitelesebbé teheti az elemzést az említett „öngettósító” vagy „önelvű” kritikusi magatartásénál. Az addig mérceként számon tartott Móricz Zsigmond-típusú (inkább csak néhány Móricz- regényből, nem feltétlenül a poétikailag legmesszebbre mutatókból) elvont irányzatpoéti71