Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
által szerzett előszavát nem a klasszika és a klasszicizálást átstrukturáló költői szemlélet között támadt feszültség érzékeltetéseként méltatta, hanem a költő' szinte napi érdekes- ségű „üzenete”-ként fogta föl, belehallva a sorok közé rejtett, nem elsősorban esztétikai érvényességű enigmát. Aligha irodalmi/esztétikai szempontok játszottak közre abban, hogy a Kortársaink Váci Mihályról szóló kismonográfiával nyitott, és egy Váci-vers kapcsán a költőben a „nemzeti klasszicizmus” irodalmi folytonosságának és az 1960-as esztendőkben töretlen folyamatosságának és adekvát képviselhetőségének költőjét láttatta (méghozzá a szokásos leíró- ”magyarázó”, jobb indulatúan: az expbcation de texte, rosszabb indulatúan egy avulóban lévő motívum-leltározás módszerét érvényesítve); s még e kismonográfia megjelenési esztendejében Szabó Lőrinc mellett Benjámin László lett az értékelésre-prezentálásra kiszemelt költő. Nem hiszem, hogy éppen Váci Mihály vagy Benjámin László „költészeté”- nek értékelésével lett volna a leginkább adós a magyar irodalomtörténet, illetőleg az a fajta líra, amely egy korszak jellegzetes megnyilvánulásaként inkább irodalomszociológiai vagy recepciótörténeti szempontból igényelhette volna az elemzést, termékeny kihívásként ösztönözhette volna a magyar kritikai gondolkodást líraelméleti kérdésföltevésekre. Annál inkább Szabó Lőrinc életműve, amely az „újholdas” Rába György értő kommentárjaival megnyithatta az utómodernség integrálásának folyamatát egy, az 1930-as esztendők „dialogikus” lírájának hatástörténeti felfogásába. A továbbiakban nyomon lehet kísérni nemcsak a szerkesztők erőfeszítéseit egy oldottabb, a sugalmazott prioritásoktól eltérő költészetfelfogás elfogadtatására, hanem a kulturális politika szívós ellenállását is. Míg 1975-ben az erősen túlértékelt Sánta Ferencről készült monográfia, 1976-ban Mesterházi Lajosról és a valaha Németh László által is méltatott, 1945 után azonban gyászos iradalompolitikai szerepet játszó, ezzel párhuzamosan a korai Nyugat szecessziós modernségét kiüresítő-fölvizező Gellért Oszkárról, 1983- ban a korántsem érdemtelen, ám az akkor még a sorozatból hiányzó /!/ Illyés Gyula vagy Rónay György mellé mégsem állítható Sipos Gyuláról, addig a Kortársaink mindvégig nélkülözte (hogy csak szemelgessek a leginkább kiáltó hiányokban) a Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós vagy Ottlik Géza életművéről szerzett kismonográfiákat. Mint ahogyan a határon túh magyar irodalmat jódarabig kizárólag az a Sütő András képviselte, aki maradandó érvénnyel testesítette meg a „sajátosság méltóságá”-t, ám akiről éppen a regionalitás nyelviségét elemző eszmefuttatások mellőzése miatt nem kerekedett ki érvényesebb kép, azaz a Tamási Árontól, Nyíró' Józseftől, a Fortéjos Deák Boldizsár- históriákat közrebocsátó Bánffy Miklóstól eltérő stilisztikai-retorikai megoldások, irodalomfelfogás természetére nem vetült fény. A hagyományosabb kisebbségi költői attitűd emelődött ki, nem pedig (például) a Sütő-drámák dramaturgiájának viszonya a magyarországi és erdélyi drámairodalomhoz, vagy éppen az allegória és a stilizáltság funkciója (méghozzá nem kisebbségpolitikai, hanem esztétikai funkciója) a drámaalkotásban. 1990-ben a Zokogó majom Bálint Tiboráról szóló mű illeszkedett a sorozatba, s ezzel az erdélyi magyar irodalomban a merevebb hagyományosságtól elmozduló prózapoétika elemzésére is sor kerülhetett, ám például Szilágyi Domokosról csak Kolozsvárt készült Cs. Gyímesi Éva tollából egy, a poétikai nézőpontot határozottabban érvényesítő könyv, amely a kisebbségi magyar költő szintagmából az utolsó tagot hangsúlyozta. Főleg a Kortársaink névsorában érzékelhető az a küzdelem, amely a „hivatalosság” „irodalmi”-”esztétikai”-elvárásai és a hivatalosság ideológiai megfontolásokra épülő kánonja ellenében feszülő irodalom között erősen váltakozó sikerrel zajlott, szinte az 1970-es esztendők elejétől. Hiszen az a tény, hogy Kálnoky László, Pilinszky János és Sinka István már 1977-ben könyv révén iktatódhatott be az irodalomtörténetbe (az előbbi kettő az irodalomíöríé/iésben előbb is, erőteljesen jelen látszott lenni!); hogy 1980-ban Jékely Zoltán és Lakatos István fogadtatott be a kötettel megtiszteltek közé, legalább is névsorával, az értekezők gesztusai révén jelezte az irodalomtörténeti-kritikai átrendeződés kívánalmát és esetleges elmulasztódásának „tragikai vétségét”. Talán túlzás nélkül mondható ma már el, hogy az inkább „tűrt” , mint „támogatott” szerzőknek egy reprezentatív, akadémiai kutatóintézetben szerkesztett kismonográfiával történő kanonizálása még akkor is figyelemre méltó, az irodalomtörténeti tudat változásait demonstráló, ha másfelől ezek a kismonográfiák (vagy inkább: jórészük) nem biztosítottak túlságosan sok lehetőséget a kano69
