Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
érdekelt író jelentőségére. Rába György Szabó Ló'rinc-portréja a Nyugat- és Babits- kutatás legfrissebb eredményei felól tekinti át a sok vihart átélt, több vihart okozó költő' pályáját, méghozzá finommívű poétikai megállapítások keretébe foglalva. Rónay György Kassákja a magyar történeti avantgárdnak nem egyszerűen rehabilitálása, hanem mérlegre tétele, s ezen keresztül magyar- és európai irodalmi mozgások konfrontációja. Rónay László Thurzó Gábornak, Kabdebó Lóránt Lakatos Istvánnak szolgáltat elégtételt, mikor a méltatlanul keveset emlegetett, jóllehet jelenségként is figyelemre méltó szerzők pályájának emlékezetét írja meg. Halász László Karinthy Frigyese a(z irodalomjpszichológia felől nézve is számottévő könyv; valójában perdöntőén lényeges adalékokat prezentál az aligha eldönthető vitához: a (nagy) találkozás fiatalemberének volt-e igaza a lehetőségei- vel-tehetségével oktalanul pazarlóan bánó Karinthyval szemben? Szegedy-Maszák Mihály Márai Sándor-könyve (a korábban megjelent Rónay László-monográfiával együtt) a modern magyar próza egyik nagy teljesítményét vizsgálja, úgy adva poétikai elemzést, hogy onnan az életmű egészére nyílhat rálátás. Ám a néhány darabbal még szaporítható máig időtálló kismonográfiák, képeskönyvek nagy többsége mégsem lepi meg olvasóit, mint írtam, olyan hagyományokba illeszkedik be, melyek elemzése, integrálása szükséges lehet, ám szinte változatlan követése, átmentése nehezen igazolható. Az egyik fajta kismonográfia alkotói az esszéírók azonosuló kritikai attitűdjét próbálták meg „korszerűsíteni, amennyiben a szellemtörténeti örökséget szociologizáló betétekkel dúsították föl, ennek következtében nemigen hagytak teret az 1960-as évek közepétől már Magyarországon is helyet kérő, helyenként kapó mű- és szövegközpontú módszereknek, jobbik esetben a kritikai esszé volt az a műfaji ideál, amelynek létrehozására törekedni látszottak. Ez azt (is) jelentette, hogy a szerző bemutatásakor a „beleérzés” jelentősebb szerephez jutott az értelmezésnél, a kritikák idézése többnyire az irodalomtörténész álláspontját volt hivatva kiegészíteni, alátámasztani. Nemigen demonstrálta azt az interakciót, amely irodalmi mű és értelmezői között zajlik az elemzés révén feltáruló, ám az elemzés módját igénylő, azzal „kölcsönhatás”-t létesítő irodalom- vagy műfajfoga- lom/változat révén. A másik fajta hagyománytörténés a pozitivista örökség továbbéltetésében nevezhető meg, jóllehet, a „kor”-szerűsítés itt sem marad el: nem egy irodalomtörténész útja a bizonyíték arra, hogy a háború előtti pozitivista irodalomtörténeti felfogásából mily könnyen lesz marxista/vulgáris, „szociológiai” irodalomszemlélet. Jobb esetben, bár bevallatlanul, talán öntudatlanul is, mindenképpen reflektálatlanul, Wilhelm Scherer triádja (Das Ererbte: az örökölt, das Erlebte: az átélt, das Erlernte: a megtanult tényező) szabta meg a tárgyalás keretét, vagy a törekvés a Taine által „láthatatlan ember”-ként aposztrofált szerző életművének „rekonstruálására”, illetőleg az alkotó „megjelenítésére”: „Áttekintjük írásait, műalkotásait, üzleti és politikai vállalkozásait, hogy felmérhessük intelligenciájának, találkonyságának s hidegvérének lehetőségeit és korlátáit, hogy feltárhassuk eszméinek rendjét, fajtáját és szokásos erejét, gondolkodásának és fejlődésének módját. Minden külső vonás csak egy-egy sugárút, amely egyetlen központ felé vezet; s mi éppen ezért térünk rá valamelyikre, hogy eljussunk ama középpontba, mert a valódi embert ott találjuk: értem ezen a képességeknek és az érzéseknek azt az együttesét, amely minden mást létrehoz.” Amit a két említett sorozat darabjaira (ezúttal is) úgy alkalmazhatnánk: aképpen életrajz- (jobbik esetben szűkebben vett pályarajz-)központúak, hogy az élet- és a pályarajz konfrontálásakor a pályarajz szükségszerűen lesz elmosódottabbá, a schereri triádból az egyoldalúan felfogott hatás-befogadás válik dominánssá, illetőleg olyan társadalmiátpolitizált környezet-”ábrázolás”-sal véli az értekező a kontextus fölvázolását megoldani, amely az írói pálya módosulásait egy vulgarizáltan szociológiai feltételrendszer szerint mutatja be. Rosszabb esetben (ha még van ilyen), olyan ideologikus előfeltevések határozzák meg a szerzők (a költő meg az értekező) helyzet-megjelenítését, majd ebből természetszerűleg adódó irodalomtörténeti sor rekonstrukcióját (a rekonstrukció hitelességében pillanatig, még a taine-i moment szerint sem kételkedve), amelyet csak azért nem neveznek „politikailag korrekt”-nek, mert ez más, olykor másképpen iróniát kiváltható jelenségekre alkalmaztatik. Vas István filológiailag gondosan, bár (alig leplezetten) a szükségesnél jóval tendenciózusabb pályaképét fölrajzolva a szerző egy Goethe-kötetnek a költő 68
