Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
népszerűsítés, az írói világgal történő' azonulást lehetővé tenni akaró szándék, mint az irodalomtörténeti „besorolás”; igen jellemző', hogy az 1972-ben indult Kortársaink, valamint az 1966-ban indult Arcok és vallomások éppen úgy mérlegelt a támogatott és a tűrt szerzők között, amiképpen az 1928-ban megindult, Hankiss János szerkesztette Kortársaink, melynek (ábécérendbe szedett) névsora is kiválóan mutatja: a kortárs írók bemutatásakor miként kerül egymás mellé a hivatalosan elfogadott és a kettészakadt irodalom „másik oldalán” található íróról készült füzet; hogyan egyensúlyoz a szerkesztő a maga konzervatívabb és mérsékelten modernebb ízlése között, meg még talán a hetvenes évekig visszhangzón jelződik: divatos-hivatalos-nem hivatalos, ám jelentős szerző sorozatba állítása részint érzékeltetheti az ízlésváltozatok komplementer voltát, részint pontosan reprezentálja az ál-objektivitást, amellyel a különféle irányzatokra azonos erősségű fényt vetít a szerkesztő, s részint az óvatosságot, amely az ál-érdemű, de hivatalosan magasan jegyzett és a valódi érdemű, de hivatalosan épphogy elfogadott írók között nem óhajt „érdembeli” különbséget tenni. Valójában nem esztétikai indíttatású a szerkesztői állás- foglalás, hanem a teljes irodalmi színképet kívánja fölmutatni. Ugyanakkor a kevésbé jelentős szerző nem modellértékű esettanulmányként, hanem az érdemes írókat bemutató füzetekéhez hasonló módszerrel lesz a kutatás tárgya. S íme a névsor: Babits Mihály, Csathó Kálmán, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, Tormay Cécile, Zilahy Lajos, rajtuk kívül: Mécs László, Bartók Béla és Hevesi Sándor; Vajthó László 1935-ben, a sorozat lezárta után öt esztendővel adja közre Két költőnemzedék arca című, nem túlságosan mélyen szántó áttekintését, amely jókora zavart tükröz, terminológiai bizonytalanságot és tanácstalanságot az újabb magyar írónemzedékek megítélésében. A felejtett hagyományok öntudatlan felbukkanásaként értékelem, hogy az Arcok és vallomások sorozatba (szoros kivételként?) Somlay Artur és Csortos Gyula pályája is beillesztetett, meg a megszokott egyensúlyozó aktusként tartom számon, hogy ugyanebben a kismonográfia-együttesben az első művek között Illés Béla, József Attila (Gyertyán Ervin munkája egyébként négy kiadást ért meg), és Lengyel József munkásságáról kapunk képet. Ez a sorozat különben nem kizárólag vagy talán nem is elsősorban a kortárs irodalom jeles, vagy valamilyen okból futtatott képviselőit juttatja szóhoz, Krúdy Gyula vagy Bródy Sándor, Szomory Dezső vagy Babits Mihály, Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór éppen úgy szerepel a feldolgozott életpályájú írók között, mint Szabó Magda, Karinthy Ferenc, Pilinszky János vagy Illyés Gyula, továbbá Fodor József /!/, Heltai Jenő vagy éppen Gárdonyi Géza. Az a benyomásom, hogy a szerkesztőket olyan megfontolások vezették, kiről rajzolható színes portré, kinek a „vallomásai” (kitől származó idézetek) eléggé érdekesek ahhoz, hogy az életpályát megkedveltessék. S ha valóban ez vezette a Kiadót, dicséret illeti, hiszen az olvasóvá nevelés nemes pedagógiai (igen, irodalompedagógiai) feladat, s a megfelelő didaktikai eszközök föllelése ugyancsak találkonyságot, sőt, jó tollat, ügyes összeállítást, képválogatást, jó ízlést igényel. Más kérdés, hogy a névsor nem reprezentatív, a válogatás szempontjai nem világosak, az előadás-megszerkesztettség egyenetlen színvonalú. S ami még inkább szembetűnő: Fodor József ugyanolyan hangerővel, lelkesedéssel és „beleérzéssel” tárgyaltatik, mint Vas István, az értékelés módszerében, sőt, a megközelítés metodikájában szinte semmiféle különbséget nem találunk — például - Aprily Lajos vagy Tersánszky Józsi Jenő „monográfusa” között. Egyáltalában: az értékelést inkább a kritikátlanság helyettesíti, az összehordott sok, érdekes (több ízben: értékes) anyag nemigen derít fényt sem az író megkülönböztető jegyeire, sem helyére a magyar, kiváltképpen nem a világirodalomban, és a legritkábban vetődik föl az írói életmű recepciójának története (párhuzamban a recepciótörténettel szemléltethető kanonizációs kísérletekkel). Az Arcok és vallomások köteteiben lelhető terjedelmes idézetek inkább az írói pálya önvallo- más-sugallatú illusztrációi, a Kortársaink legtöbb darabja nem egyszer naiv fejlődéstörténetet demonstrál, miközben recenziókból, interjúkból emel át (ki tudja, mennyire jellegzetes és fontos) részleteket. Mindkét sorozatra nagyjában-egészében elmondható, hogy néhány kiemelkedő teljesítményt leszámítva általában kétféle hagyományt igyekezett továbbgondolni. Mielőtt erről szólnék, előbb nevesíteném, miért tartom kiemelkedőknek az alábbi köteteket. Vekerdi László Németh László-képeskönyve szakít a szerzővel kapcsolatos misztifikáló-démonizáló eljárásokkal, s egyként rámutat a magyar sorskérdésekről töprengő gondolkodó, valamint a magyar irodalom XX. századiságának kimunkálásában 67
