Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága
előadásaira valóban értő hallgatók özönlöttek, akár Shakespeare Lear királyáról, akár esztétikai elveiről beszélt. Füst Milán esztétikájában a példák, a gondolatok közben mindig figyel a hallgatókra: kérdéseket tesz fel: „S már most mindebből mi a tanulság? Lelki funkcióink szempontjából mi tehát az alkotás főfeltétel bennünk?” Vagy máshol: „S mármost mi az a forradalmasuk lélek, s mi a szemtelensége? Erről kell most mondanunk valamennyit, hogy mit is értsünk ezen?” És előadása közben számtalan irodalmi művet idéz Shakespare-től Tolsztojig és Osvát Ernőig. Érdekes lenne részletesebben megvizsgálnunk Kosztolányi Dezső néhány tanulmányát, esszéjét, amelyet rádióelőadásként is elmondott. Érződik-e az élőbeszéd esetlegessége a szöveg nyelvében? Az esszészerűség mindenféleképpen ott él számos Kosztolányi-írásban, hiszen maga a kötetet bevezető Illyés Gyula szerint is Kosztolányi „otthonosan” bevezeti olvasóit az irodalomba, „házigazdaként” fogadja őket. Például: Kosztolányi arra biztatja olvasóit, hogy „igyekezzünk megérteni” őt, Balassit. Máskor meg hiteles levéltári adatokra hivatkozva eleveníti fel Széchenyi drámai pillanatát a Lenni, vagy nem lenni soraiban G,Bocsássatok meg, uraim - mondotta -, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más...”) Állítólag titkos kémjelentés őrizte e Széchenyi-megbeszélés adatait, melyet esszéként dolgozott fel Kosztolányi. Elmondta a Magyar írók Egyesületében, később a Rádióban, s 1930-ban megjelent a Nyugatban is. Az író türelmes „írótársaihoz” szól, Széchenyire utalva, példáját idézve - költészetünk, nyelvünk erejére hivatkozva: „Ez a küldetésünk —, áldjon vagy verjen sors keze, -: ez a küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.” Itt is érezhetjük a ridegebb tanulmány határain való túllépés erejét, az esszéstílus sugallatát, olvasóra gyakorolt közvetlen hatását. Gyergyai Albert hosszan fejtegette esszéjében, hogy milyen sokféleképpen jelenhet meg az esszé. Egy nagy halottat búcsúztató gyászbeszédben természetesen a líraiság érvényesül, a fájdalom könnyei állnak össze szavakká és mondatokká. Sütő András Illyés Gyulától búcsúzva állapítja meg: „Mert nem bizonyos, hogy elég erőt merítettünk az ő erejéből, Kháron ladikjának láttán, amellyel ő már éltében megfordult odaát. Ahol nagy elődei várták.” Illés Endre 1983. április 22-én törött lábbal megy ki a temetőbe, hogy búcsúzzon barátjától, Illyés Gyulától. „A Nap fiának” nevezi őt, akitől igazi magyarságot, az „itt élned kell” parancsát örökölhetjük. „Búcsúzom, búcsúznom kell, Gyula! De a hegedűt otthagyó dallam a miénk marad! Örökségünk!” És Cs. Szabó László 1983-ban még Londonban tudta meg, hogy eltávozott költőbarátja, s így szólt fájdalmasan: „Király nélkül. (- Meghalt Illyés Gyula -) Árvák lettünk mind. A szakajtónyi család. Kortársaiból néhány kenyerespajtás, aki még megmaradt, fegyvertársai három nemzedékből. Ismeretlen levélírók, szótlan kalapemelők, magyarok a csonka hazában, túl a mai határhegyeken, szétszórva a nagyvilágban. Magyarok millió- számra.” A gyász fájdalma keserű önvizsgálatra készteti: ha király nélkül maradtunk, mi lesz velünk, a magyarsággal. Vizsgázik a nemzet is. Most már „magáért fog helytállni”. Király nélkül. Másutt - az Illés Endre szerinti krétarajz — novellisztikus elemeket, emlékeket, megőrzött arcvonásokat, személyes találkozásokat épít az írásba. Ilyenkor érezzük igazán, hogy a tanulmány szikár adatait feloldja az esszé, megeleveníti az írót, élővé teszi. A személyes megközelítés miatt egyszerre benne rejlik az esszében „két portré”: a szerzőé és a látszólag holt íróé. Cs. Szabó László a Hunok Nyugaton című esszéjében megörökíti egy európai utazásukat a háború után Illyéssel, Máraival és másokkal. És így szemtanúként őriz meg és örökít meg egy 57
