Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága

nagy Illyés-vers születését (A reformáció genfi emlékműve elottét). „Illyés mérte favágó lépteivel a hitújítók emlékfalát Genfben. Százharminc... száznegyven... száznegyvenhárom... Csikorgó, száraz hideg volt, gyér havat sepergett a szél. Csúsztunk egyik jégfoltról a másikra. - Ehhez magának mi köze, ehhez a falhoz? ez a mienk. — S a Kállayak? Menjenek el Gyulavárra...” És amikor Illyés Rómában felolvassa a Nem volt eléget? C,Rekedten kezdte s végig fátyolos maradt a hangja. De sütött belőle a sokféle nagy indulat...”) Ilyenkor és más íróportrét megrajzoló esszét olvasva jut eszünkbe: tudná-e az irodalomtörténet, a tanulmány az adatokhoz hozzátenni az embert, az írót, a pillanatot? Illés Endre vonzódott a „krétarajznak” nevezett esszéhez, melyben személyes emlék fonódott össze novellisztikus résszel, az írói egyéniség megrajzolásával. Például Illés Kosztolányival beszél nem sokkal halála előtt Tóth Árpád és Baumgarten Ferenc könyvtárában. Itt járt Kosztolányi, kedvesen „színészkedett”, megjátszotta az örömöt és meglepetést a könyvek láttán. És megjátszotta a szorongást, a „betévedt olvasót”, a „költők rajongóját”. Másutt egy Szomory Dezső-emléket, egy Babitsnál tett látogatást stb. idézett fel. Kárpáti Aurél költői ihletettséggel írt kritikát, íróportrét: Krúdy halálakor az író őszét elevenítette fel („Hajának hajdani bársonyfeketéjén sűrűn megakadt már akkor az októberi hold első ezüstje.”). Galsai Pongrác 12+1 fő (szabálytalan arcképek) című kötetében íróportrékat közölt, pl. Illés Endréét - egy találkozás villanófényében. („Legutóbb egy Duna-parti szálloda liftajtajában találkoztunk. Korosabb volt, fáradtabb, hajlot- tabb legendabeli önmagánál. Idős orvostanár, szívspecialista, akit valami előkelő szállóvendéghez hívnak. De nem komoly rosszullét okát... Az író világosbarna kalapot, fekete nyakkendőt, szürke átmeneti kabátot viselt. Kissé görnyedten állt...”) A portréhoz jól illik Illés Endre mondata: „Az arcom — magántulajdon”.

A magyar irodalomban okkal beszélünk arról, hogy a modern tanulmány, esszé új, kitörölhetetlen fejezete - Németh Lászlóé. Természetesen vita téma az, hogy maradandó értékű regényei (pl. az Iszony) és drámái (pl. a Galilei) elhomá- lyosítják-e esszéi színvonalát? A minőség forradalma, az Európai utas, Az én katedrám és más kötetei fontos részei a XX. századi magyar irodalomnak. Műhelytanulmányai (Változatok egy témára) a Bolyai-témát, művét, tanulmányát, vallomását tartalmazza. A Sajkódi esték című kötetében vagy A kísérletező emberben stb. mi mindent tekint át! S a Tanúban az esszét a „nyilvános tanulás műfajának” tekinti: „egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagámmal folytatok”, állapította meg Németh László. Szavait költőiség hatja át: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek”. így kereste a minőség forradalmát felfedezve a halott hagyományt, a görögöket, és új enciklopédia felé tájékozódva Spenglert, Diltheyt, Einsteint, Bethlen Miklóst, Adyt és másokat. Sohasem felejtve a magyar sorskérdéseket - európai útra kelt, az Európai utas című kötetét Kerényi Károlynak ajánlotta. Németh László ténylegesen európai utasként kalandozta be a szellemi Európát. A Szophoklész-írás alá ezt jegyezte fel: tanulmány és vallomás. Olvasása közben így vall: „Remekírók gyengébb műve remekművek legjobb széljegyzete. A remekműben van valami csoda; a gyengébb mű valószínűbbé teszi ezt a csodát. Járhatóvá válik az út, melynek a végpontján csak szédülni lehet. Emberibbé a tökéletesség, amely a tökéletlenség szerencséje.” Nem felejti tanulmányában megemlíteni Babits Mihály felolvasását, Oidipusz-fordítását a csütörtöki latin-körükben. Ez a kis mozzanat, megjegyzés (és számos egyéb) teszi esszévé Németh László tanulmányát, később a nyári szünidő, az olvasmányát