Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Pomogáts Béla: Modernizált konzervativizmus
szerváltozás idején minden politikai erő meg szeretett volna indítani, úgyszintén elakadt. Az ország népe mindezt tulajdonképpen türelmesen fogadta, a jobboldali radikálisok részéről érkező felhívások igazában nem tudtak nagyobb megmozdulásokat szervezni, és maguk a társadalomkutatók csodálkoztak a legjobban azon, hogy a kétkezi dolgozók milyen türelemmel vagy éppen közönnyel fogadják a rendre őket sújtó intézkedéseket. Ami végül is döntőnek bizonyulhat a jelen kormányzat teljesítményének megítélésében, az a vezető réteg és a kormányzati rendszer erkölcsi eróziója. Ez mindenekelőtt a véleményformáló értelmiség köreiben okozott csalódottságot és kiábrándulást. Ennek az értelmiségi rétegnek a befolyását nem tanácsos alulértékelni, minthogy igen nagy szerepet játszott az 1994-es választási eredmények alakulásában is. A véleményformáló értelmiség igen nagy része, azok is, akik korábban a szociálliberális koalíció hívei voltak, megütközött a privatizációs folyamatokat kísérő korrupción, a kormányhivatalok által (megint) létrehozott kliensrendszer erőszakos viselkedésén, az állami intézmények és a politikai vezetők költekezésein. A nagy vihart kavart Tocsik-ügy mindennek csak kirobbanó, végső eredménye volt, ez azonban éppen a közvéleményformáló erők megmozdulása következtében a politika szimbolikus tartományának részévé vált, és mindenki számára azt sugallta, hogy a korábbi kormányok tevékenységét kísérő korrupció nem csökkent, ellenkezőleg, fokozódott 1994 után. A politika szimbolikus értelmezésének pedig, legalábbis nálunk (és általában a közép- és kelet-európai régióban) sokszor nagyobb hatása van, mint a közvetlen és valóságos tapasztalatoknak. A Tocsik-ügy és az ezt kísérő további korrupciós ügyek, politikai botrányok (mint amilyen több miniszter és a rendőrségi vezetők menesztése volt) ezért igen könnyen járhatnak azzal, hogy a szociálliberális kormány bizalmi tőkéje teljesen elvész, és a választópolgárok igen nagy tömegei fordulnak el a koalíciótól. Még abban az esetben is, ha a kormányzat 1998-ig valamit képes lesz javítani teljesítményén és stílusán. A magyar választók döntéshozatali mechanizmusának első meghatározó tényezője: az adott kormányzat elutasítása így alighanem adva van. Az a választó- polgár azonban, és ezek a polgárok még ma is a többséget jelentik, aki a politikai „középre” kívánja adni szavazatát, egyelőre igen nagy bajban van: ilyen közép ugyanis csak gyengén és szórványosan létezik, szinte alig létezik. Egy parlamenti váltógazdálkodásra berendezkedett rendszerben a balközép kormányzati erők meggyengülése vagy éppen bukása után értelemszerűen megválaszthatok a jobbközép erők. így van ez a nyugati demokráciákban mindenütt, következésképp a parlamenti rendszer olajozottan működik. Nálunk az ellenzéki jobbközép erősen megosztott és egyik része a „középről” inkább a radikális jobboldal felé tart, mintsem hogy a politikai centrumban, illetve attól kissé jobbra próbálna tömörülni. A kisgazdapárt erősödését a pártvezetés további radikalizálódása követte, miközben a többi konzervatív párt erre nem igazán jól reagált. Ahelyett ugyanis, hogy a középre húzódva próbált volna egy harmadik választási lehetőséget létrehozni a kormányzati koalíció és a radikális jobboldal ellenében (ez lett volna a Polgári Szövetség, amelyet főként a Fidesz-MPP szervezett), több konzervatív pártvezető is megpróbálta túllicitálni a kisgazdapárti retorikát, lehet, abban a meggyőződésben, hogy ezzel sikerül megosztani Torgyán József szavazótáborát. Ez azonban alighanem téves számítások eredménye, a polgárok ugyanis nem a kisgazdák jobboldali radikalizmusa követői
